A Pénzügyi Szemle legújabb száma a pénzügyi kultúrával foglalkozik, melyből kiderül, hogy a közép-alföldi háztartásokra a konzervatív hozzáállás a jellemző. A lakitelki Kossuth Kollégium által lebonyolított felmérés szerint ebben a körben hiányoznak az alapvető pénzügyi ismeretek, ami gyakran oda vezet, hogy a háztartások nem képesek a kockázatokat megfelelően csökkentő döntéseket hozni, ezért inkább nem is vesznek tudomást a problémáról. Más szóval azt is mondhatnánk, hogy homokba dugják fejüket, vagyis struccpolitikát folytatnak.
A tanulmány megállapítja, hogy a vizsgált háztartások konzervatívak pénzügyeik tekintetében. Ez önmagában még jó hír is lehetne. Sajnálatos módon azonban pénzügyi ismereteik nem elegendőek ahhoz, hogy körültekintő döntéseket tudjanak hozni, így a döntés általában az, hogy nincs döntés. Ha mindezt lefordítom a hétköznapi nyelvre, akkor az a szó jut eszembe, hogy struccpolitika. Azaz ha homokba dugom a fejemet, akkor nem fog fájni. Akkor bár lehet, hogy ijesztő démonok vesznek körül, lehet, hogy éppen összedőlni készül a világ, de én erről mit sem tudok.
Mint amikor minden középkorú ismerősöm cinkosan összekacsintva elmondja, hogy az államban természetesen nem kell hinni a jövőbeli nyugdíj szempontjából, hogy aztán ezzel le is zárja a gondolatot, és azzal már ne is foglalkozzon, hogy mi lesz helyette. Akárcsak a vizsgálatban említett dél-magyarországi háztartás, amely csak annyit ért meg, hogy a kockázat, és annak minden intézményes megtestesítőja, legyen az bank, biztosító, nyugdíjpénztár, ügynök vagy tanácsadó (a kívánt aláhúzandó) kerülendő. Mert ha otthon tartjuk a pénzt, az bizony a legésszerűbb magatartás.
Persze, de ha közben az infláció éppen a két számjegy irányába kacsintgat, akkor kinek is lesz ez jó? Olyan ez, mint az egyik étterem hirdetése: egyél, mert különben mindketten éhen halunk. Mert így aztán nem jut senkinek sem hitel, sem hosszú távú forrás, az infláció feléli megtakarításainkat, miközben közben szép lassan a pénzügyi közvetítő-rendszer szereplőit „halálra éheztetjük”. És akkor már nagyon az államra sem kell mutogatni a pénzügyi intézményeket sújtó terhek kapcsán, elvégezzük mi a piszkos munkát magunk is.
Gondolom, ezek az emberek fizetnek az ügyvédjüknek, a fodrászuknak vagy éppen az orvosuknak. Hogy számlával vagy a nélkül, az más lapra tartozik. De az biztos, hogy mivel ezekhez a dolgokhoz nem értenek, hajlandóak olyan valaki szolgáltatását igénybe venni, aki ebbéli hiányosságukat valamiképp orvosolja. Mert megbíznak benne, és mert tudják róla, hogy ért hozzá. Vagy még azért is, mert az állam előirja, hogy bizonyos dolgokat csak bizonyos szakemberektől lehet és kell igénybe venni.
Ma Hollandiában, Európa egyik legfejlettebb pénzügyi kultúrával rendelkező országában a szabályozó meghatározza, hogy bizonyos pénzügyi termékek esetén mennyi a szükséges pénzügyi tanácsadóval eltöltött idő. Azaz mennyi idő kell ahhoz, hogy egy átlag állampolgár az igényeinek és a képességeinek megfelelő áttekintést megkapja, mielőtt pénzügyi döntést hoz. És persze ennek ára van, mint ahogy a derékfájás diagnózisának is, vagy a hideg dauernek.
Magyarországon jelenleg igen kevesen vannak abban a helyzetben, hogy megértsék az elmúlt évtizedek összes pénzügyi innovációját. Így számukra nem marad más, mint a struccpolitika, vagy azoknak a pénzügyi tanácsadóknak a segítsége, akik irányában teljes a bizalmatlanság az elmúlt tíz év rossz tapasztalatai nyomán.
De mint a holland példa mutatja, a tanácsadók szolgálataira ennek ellenére még sokáig komoly szükség lesz. Ez csak úgy lehetséges, ha sikerül felszámolni a kialakult bizalmi deficitet, ellenkező esetben marad a teljes és veszélyes elfordulás mindenfajta vélt vagy valós kockázattól.
Nem kellenek nagy lépések. Ha én szabályozó lennék, akkor csak olyan tanácsadókat engednék a piacra, akikről elhinném, hogy olyan bizalom mellett tudnák a tevékenységüket végezni, mint a korábban említett fodrászok vagy jogászok. És nem szégyelleném azt sem kimondani, hogy a mai magyar társadalomnak igenis kötelező igénybe venni ezeket a szolgáltatásokat, hogy ennek eredményeképpen hatékony és átlátható pénzügyi intézményrendszer jöjjön létre. Ahol az ügyfél tudja, mire számíthat, és nem boldog, de veszélyeztetett struccként éli életét.
UI: Az elmúlt hetekben volt szerencsém két Budapesten élő dél-afrikaival beszélgetést folytatni. Ebből kiderült, hogy pénzügyi innovációban évtizedekkel elöttünk járnak. És azt is megerősítették, amit korábban már sokszor hallottam a pénzügyi tanácsadók non-plus ultráként emlegetett ottani cég, a Sanlam kapcsán, hogy egy közel 50 milliós országban e piacvezető cég nem több mint 2000 (!) jól képzett tanácsadóval dolgozik. És ha egy hely megürül, akkor bizony sorban állás van, még ha egy évig képeznie is kell magát a delikvensnek. Ha én szabályozó lennék, ezt céloznám meg követendő példaként.
