Az öngondoskodás kezd lassan olyanná válni, mint a szex az idő előrehaladtával, amiről szinte mindenki beszél, de egyre kevesebben csinálják. Persze sokszor nyilvánvalóan azért nem, mert már nem tudják, de néha viszont az az érzése az embernek, hogy már nem is akarják. Még Viagrával sem. Ezek a gondolatok keveredtek bennem egy múlt heti a témában rendezett konferencia kapcsán.
Érdekes az öngondoskodás témájában folytatott felméréseket olvasgatni. Ha csak az elmúlt hetek ezzel kapcsolatban megjelent különböző összevetéseit olvasgatom, akkor néha sírni, néha pedig hangosan nevetni támad kedvem. Egyrészt az egyik felmérés épp azt mutatja be, hogy mi magyarok mennyire tudatosan készülünk mindenféle előre nem látható dologra: toronymagasan vezetünk a vizsgált országok között a megtakarítás fontosságának megítélésében, és még ráadásul a hóvégi maradék pénzünket, átlagosan havi 15 ezer forintot is félretesszük.. Másfelől viszont ugyanezt az elemzést olvasgatva már tekinthetnénk a képet kevéssé rózsásnak is, hiszen összegszerűen mind Lengyelországban, mind pedig Szlovákiában ennek közel a 2-szeresét teszik félre az emberek, vagyis jövedelmük lényegesen nagyobb arányát. Azaz ott kevésbé beszélnek róla, hanem sokkal inkább csinálják.
Persze, ha egy kicsit mélyebben nézünk felszín alá, akkor a kép még ennyire sem lesz rózsás. A legnagyobb hazai bank immáron negyedik alkalommal be is mutatta, hogy hogyan változik az átlag magyar megtakarítási attitűdje negyedévről-negyedévre, vagyis hogy tényleg csak az objektív lehetőségekkel van-e itt a probléma, vagy igazából a szándékok szintjén is lenne mit javítani.
Szerintem a témában igazi társadalmi áttörést csak akkor láthatunk majd, ha az öngondoskodás kapcsán nem csak a gazdagok rétegigényéről, vagy esetlegesen adókedvezményeken keresztüli támogatásáról beszélünk majd, hanem a társadalom gerincét adó középosztály megtakarítási hajlandóságának alakulásáról is.
A kép nem szép. A hajlandóságot mutató index folyamatosan csökken az elmúlt másfél évben, és a 100-as skálán már csak a 32-es értéket mutatja. Persze, ha valaki akar, találhat benne kedvező részfolyamatokat is, hiszen a szavak szintjén egyre pozitívabban áll mindenki az öngondoskodás eszméjéhez. Néminemű diszkrepanciára utal azonban, ha ezzel párhuzamosan azt is figyelembe vesszük, hogy ezzel egyidejűleg nőtt az államtól nyugdíjmegoldást várók aránya. Rossz szóviccel élve, sokak számára az öngondoskodás azt jelenti, hogy Ön, kedves Állam, majd gondoskodik rólam. És itt megint az előző bejegyzésemben is említett boldog strucc jut az eszembe.
Az egyedüli, számomra őszinte örömöt okozó adat talán csak az, ami a fiatalabb generációk növekvő fogékonyságát mutatja a témával kapcsolatban. Ráadásul a fogékonyságot követő konkrét lépésekkel kapcsolatban is mutat néhány kedvező jelet.
És körülbelül ennyit a pozitívumokról. Minden más mutató szinte kivétel nélkül kétségbeesésről, rosszabbodó kilátásokról és bizonytalanságról szólt. Egyre rövidülő futamidejű eszközpreferenciák, a szofisztikáltabb és így nagyobb hozamígérvényű eszközök arányának szignifikáns csökkenése, legyen itt szó adókedvezménnyel támogatott vagy anélküli eszközökről. És itt már jól érzékelhető, hogy igazából már távolabbra tekintő tervek és optimista jövőkép sincs, egyre kevesebben beszélnek arról, hogy egyszer majd újra kezdik.
Talán ezek után nem véletlen, hogy az említett konferencia közönsége az elkövetkező 5 év távlatában nem is vár jelentős pozitív elmozdulást a hazai megtakarítási piacon és a beszélgetések vezérmotívumai alapján megkezdte az alkalmazkodást a viselkedésében is. Vagyis egyre inkább leírja a középosztály esélyeit, és prémium vagy akár privátbankolásról beszél csak, és még csak az elméleti opciók szintjén sem jön fel annak megvalósíthatósága, hogy miképpen lehetne a havi 5-10 ezer forintos megtakarításokat felhalmozni képes rétegeket bevonzani a megtakarítási piacra. Ami a címben felvetett dél-amerikai párhuzamot sejtetheti akár, hiszen ha a társadalom zöme kikerül a fókuszból, akkor egy későbbi gazdasági kilábalás után sem lesz egyszerű visszamozdítani őket az egyébként nemzetgazdasági szempontból is kulcsfontosságú megtakarítási piacokra. Bár ha jön az IMF, lehet, hogy nem is kell...
Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon! |