Napi egy kisfröccs árából megduplázhatná a magyar lakosság saját befizetésből származó önkéntes magánnyugdíjpénztári megtakarításait. Erre igen nagy szükség lenne, mert jelenleg az ilyen úton felhalmozott tartalékok messze nem elegendőek az időskori öngondoskodásra. Ráadásul ez a megtakarítási forma még mindig komoly állami adókedvezményt élvez.

Bár tettem egy fogadalmat, amikor ezt a blogot elindítottam, hogy gazdaságról és azon belül a háztartások gazdasági viselkedéséről igyekszem a legkevesebbet írni. A múlt héten azonban beleakadtam egy nagyon jó áttekintésbe, amit egy vezető gazdasági portálon publikáltak a hazai hosszú távú megtakarítások vezérhajóiról, az önkéntes nyugdíjpénztárakról. Talán nem mindenki tudja, de ez az a formája az öngondoskodásnak, ahol kivételesen nem csak a szavak szintjén, hanem még adókedvezmény formájában is támogatást nyújt az állam.

Ez az a megtakarítási forma, amiről a magánnyugdíjpénztári események után mindenkinek valami nagyon előremutató és szimpatikus dolog kellene, hogy eszébe jusson. Itt végre megmutathatnánk azt, hogy tudunk felelősen dönteni, hosszú távon gondolkodni és nem csak egy ismeretlen jótevőben bízni, aki majd akkor segít rajtunk, amikor szükség lesz rá öregkorunkban.

Adott a hazai társadalom több mint 10 százaléka, 1,2 millió ember, aki ezzel a megtakarítási formával rendelkezik. Hogy ez sok-e vagy kevés, azt döntse el mindenki maga, bár ez még mindig elenyésző hányada a szóba jöhető népességnek.  Egy tipikus pénztártag – nevezzük Kovács úrnak – kicsivel több, mint fél millió forintot tart a számláján, ami alig több mint egy negyedéves átlagjövedelem hazánkban. Ja, és ráadásul mindezt egy 15 éve épülő rendszer alatt sikerült felhalmozni? Azaz a tipikus állampolgárunk 15 év alatt felhalmozott egy majdnem negyedévre elegendő átlagjövedelemnyi hosszú távú megtakarítást? Ha jól számolok, akkor ebben az ütemben folytatva a 45 éves aktív korszak után szerencsés esetben akár egy évnyi átlagjövedelmet is meg lehet majd takarítani!? Ami akár elég is lehet, feltéve, hogy már csak egy évig élünk nyugdíjasként.  Persze, mi magyarok nem szoktunk optimisták lenni, de ez talán még a mi borúlátó várakozásainkat is alulmúlja.

Éves szinten Kovács úr körülbelül 60 ezer forintot fizet be pénztári számlájára, azaz havi 5 ezret. Ennek mindössze 40 százaléka csak az, ami saját befizetés, azaz kevesebb, mint napi 100 forintot áldoz delikvensünk a nyugdíjára. A többi részt munkáltatója teszi hozzá, mármint ha a cafeteriában ezt választotta tudatos dolgozóként. Azaz a békés, boldog nyugdíjas évekre ma a lakosság 10 százaléka körülbelül napi száz forintot hajlandó áldozni. Hogy mire lesz ez elég? Tudjuk nagyon jól: semmire.

Jó ez így, és fenntartható-e? Rengeteg jó tanulmány és alapos elemzés mutatta be, hogy a nyugdíjrendszerek egyszer majd csődöt mondanak, és erre csak az nyújthat megoldást, ha mindenki időben elkezdi a felkészülést a békés öregkorra. Úgy tűnik, nagyon ráérünk, hiszen még a közbeszédet évek óta uraló magánpénztári történések ellenére sem következett be a várt felébredés, pedig kis hazánkban minden adott ehhez:

1. Van egy magyar viszonylatban olcsónak számító termék, hiszen a rövidtávú alternatívákat kínáló befektetési alapok átlagos költsége közel két százalék, míg a legdrágább pénztár kevesebb, mint másfél százalékból kihozza ezt. Azaz Kovács úr éves költsége nem több mint 10 ezer forint, és ha véletlenül nem elég tudatos vásárlóként a legdrágább pénztárat választja, még akkor sem kerül ez neki 5 ezer forinttal többe, mint a legolcsóbb. Ekkora pluszköltségre szoktunk a mobilszolgáltató választásnál legyinteni...

2. Még mindig létezik az adókedvezmény, ami manapság ritka, mint a fehér holló. Az állam elkötelezettsége a magánpénztári lépések után ráadásul mindenféle programban és vállalásban tetten érhető a rendszer támogatása tekintetében. Azaz itt még erre sem panaszkodhatunk.

Igen, tudom, a klasszikus és legfontosabb ellenérv az, hogy nincs rá pénzünk, de ha már nyár van, hadd hozzak ide egy nyári példát: napi egy minőségi kisfröccs egy vidéki kocsmában kábé egy százas. Lehet egy kisfröccsel kevesebb, és máris duplázódhatnának önkéntes nyugdíjpénztári befektetéseinket, az életkilátásainkról nem is beszélve.  Bár a probléma nagyságát látva, lehet, hogy kisfröccs helyett inkább házmesterről kellene beszélnünk...