Talán a válság nyomán ránk tört (felerősödött?) mély szorongás áll a háttérben, talán valamiféle érési folyamat, vagy esetleg mindkettő, de bárhogy legyen is, tény: a magyar társadalom rálépett a kádárizmus egzisztenciális érzésvilágából kivezető útra. A magyarok elkezdtek felelősen gondolkodni jövőjükkel kapcsolatban, legalábbis ami a pénzügyi öngondoskodást illeti.

Most, hogy a túlzottdeficit-eljárás kapcsán végre tényleg fellélegezhetünk egy kicsit, örömmel tapasztaljuk, hogy ezzel párhuzamosan már az OECD is az eddigiekhez képest optimistább képet fest Magyarország növekedési kilátásairól. Ráadásul úgy tűnik, hogy – némi kezdeti kételyt követően – az MNB hitelprogramja is pozitív fogadtatásra talált a piaci szereplők körében.

Ebben a helyzetben különösen érdekes megrágni azt is, hogy vajon a háztartások szintjén látszódnak-e a jelei annak, hogy a hosszú távú egyensúly szempontjából fontos, tartós bizalmon alapuló megtakarítások is növekedésnek indultak végre, vagy még várnunk kell az igazi trendfordulóra. Ez tágabb kontextusban is érdekes kérdés, hiszen egy efajta trendváltás a megtakarítások alakulásában akár valamiféle „öngondoskodási fordulatként” is értelmezhető lehet. Vagy ha még mélyebbre szeretnénk merülni a társadalom-lélektani folyamatok elemzésében, úgy is feltehetjük a kérdést: ráléptünk-e végre a kádárizmus paternalisztikus, az állami gondoskodást abszolutizáló érzésvilágából kivezető útra?

Hogy az ember hosszú távon elköteleződjön egy tartós megtakarítási lehetőség mellett, ahhoz sok mindenre szüksége van. Kell az, hogy ne féljen semmiféle váratlantól, ne nyomassza a svájci frank árfolyam-ingadozása, ne olvasson nap mint nap tőkepiaci krízisekről, összeomló forintárfolyamról, és az se nyomassza, hogy vajon Görögország, Ciprus után ki lesz a következő áldozat. A biztonságérzetét az is fokozhatja, ha tudja, hogy a végső menedék az árfolyamgát formájában örökké ott marad. Ebben a tekintetben az elmúlt pár hónap relatív nyugodt időszaka úgy tűnik, elértük azt az észlelési szintet, amely mellett a fogyasztói bizalom növekedési pályára áll, és biztosítja a szükséges feltételeket az elköteleződés megteremtéséhez, így aztán a kormánypártisággal nehezen vádolható GKI-Erste páros mutatóit is több meggyőződéssel és kétely nélkül lehet fogadni.

Kell persze az is ezeknek a döntéseknek a meghozatalához, hogy a kínált alternatívák körét végigtekintve a háztartások kénytelen-kelletlen kimozduljanak komfortzónájukból, és ne csak a leginkább kézenfekvő és kényelmes megoldásokat válasszák. Persze az is lehet, hogy ez is csak a befektetési döntések motivációjaként sokszor citált mohóság. Így történhet meg az, hogy a jegybanki kamatokkal párhuzamosan csökkenő betéti kamatok és állampapírhozamok mellett egyre többen választják az ezeknek az instrumentumoknak a helyettesítőjeként megjelenő, némiképp hosszabb távú elköteleződést jelentő befektetési alapokat és egyszeri díjas befektetési biztosításokat.

Így aztán nem csoda, hogy ezekben a résszegmensekben már igencsak látványos jeleket láthatunk, még ha jól is tudjuk a múlt tapasztalatai alapján, hogy a múltra vonatkozó magas hozamok itt nem jelentenek semmiféle garanciát a jövőre, és az ezekben az esetben bekövetkező esetleges csalódottság gyorsan és drasztikusan változtathatja meg a pozitívnak látszó folyamatokat. Azaz itt indokolt az óvatosság még, bár minél többen próbálják ki ezeket az instrumentumokat, annál nagyobb esély van arra, hogy később is visszatérjenek.

Az igazi áttörés természetesen csak akkor fog látszódni, amikor megjelenik a tudatosság is a vonatkozó döntések mozgatórugói mögött. A tudatosság, ami nem csak a megtakarítási kényszer felismerésében és rögzítésében, hanem az ezt követő lépések megtételében is szerepet kell, hogy kapjon. Itt szintén látszódnak pozitív jelek, hisz a szavak szintjén egyre többen fogalmazzák meg az OTP öngondoskodási felmérésében azt, hogy öregkorukra szeretnének magukról gondoskodni, és bizonyos esetekben ezt már tett is követi. Az önkéntes pénztárak kapcsán már jól felismerhető az az elmozdulás, amely mentén a csökkenő munkáltatói befizetéseket némiképp kompenzálják a kétszámjegyű százalékos emelkedést felmutató saját befizetések. Azaz kezdjük a saját sorsunkba venni a kezünket, és ha ez trendszerűen így folytatódik, akkor talán előállhat az az elmúlt évtizedekben sokszor kritizált állapottól való elszakadás, amikor is mindent mindenki az államtól várt megoldani állami szolgáltatáson, adókedvezményen, vagy extra béremelésen keresztül.

Itt már csak egy kérdés marad megválaszolatlanul: miből telik rá? Még sok negyedévnek el kell telnie, hogy tisztán lássunk ebben, de az biztos, hogy az elmúlt napok és hetek eseményei némi bizakodásra adnak okot. Ez már a kádárizmus végének a kezdete?