A magyar álláskeresők harmada gondolja magáról, hogy túlképzett, miközben a munkaadók szerint 40 százalékuk inkább alulképzett. Persze az is lehet, hogy e két halmaznak nincs közös része, de ez sajnos kevéssé valószínű. Sokkal inkább tűnhet úgy, hogy ismét egy szokásos magyar „betegséggel” állunk szemben, nevezetesen a pontos önértékelésre való képtelenséggel. A kérdés most már nyilvánvalóan adja magát: tényleg az a baj, hogy nincs munka, vagy inkább hogy a magas színvonalú munka nem talál magának megfelelően képzett szakembereket? Ami tény, hogy míg korábban az állások 23 százalékának betöltése volt problémás, ez az arány mostanra 34 százalékra emelkedett.
A magyar munkaerő képzettségének kérdését többször is kiemelték mostanában külföldi beszélgetőpartnereim, ami azt mutatja, hogy a versenyképességünk ezen dimenzióját is érdemes számba venni. A kép e téren, mint sok minden másban is, kissé zavaros Magyarországon. Például azt, hogy a Mercedes évekkel ezelőtt a kecskeméti helyszín mellett döntött, a németek részben azzal indokolták, hogy milyen jó a magyar műszaki képzés, és könnyű jó szakembereket toborozni nálunk. Ez 2008 óta számtalan sajtótájékoztatón elhangzott, és hasonlókat persze már az Auditól is hallottunk…
Erre persze sokan mondják, hogy csak az autógyárak összeszerelő országa vagyunk, miközben a magasabb hozzáadott értéket teremtő beruházások elkerülnek minket. A Mercedes is például csak gyártást hozott ide, a fejlesztést Németországban hagyta.
Persze abba is bele lehetne merülni, hogy mondjuk a győri Audi gyár mennyiben tekinthető pusztán „összeszerelő üzemnek”. Arra sem árt emlékeztetni, hogy a szlovák gazdasági csodát oly lelkesen emlegető egyes honfitársaink elfelejtették ugyanígy rögtön hozzátenni, hogy északi szomszédunknál valójában csak a francia és koreai autók „összecsavarozása” folyik.
Akárhogy is van, a magyar munkaerő versenyképessége több szempontból is hagy kívánni valót maga után. A bevezetőben említett önértékelési zavart látszanak alátámasztani a következő számok is. Az állásra jelentkezők 32 százalékánál a bérigény, 43 százaléknál a munkatapasztalat hiánya, 37 százalékban pedig a képzettségbeli hiányosságok okoznak problémát. Persze ezek között vannak olyanok is, akiknél egyszerre több dimenzióban is hiányosságok észlelhetők.
Ami a felsőfokú végzettséggel rendelkező munkakeresőket illeti, hiába van rengeteg fiatal diplomás, amikor például az idegennyelv-tudás tekintetében katasztrofális a helyzet. Ez az azért különösen érdekes, mert az elmúlt években sokszor hangoztatott „túlképzettség”, vagyis a túl sok diplomás megjelenése a munkapiacon egyáltalán nem tükröződik a nyelvismeretek színvonalában, jóllehet erre számítana az ember. Már 2003-ban is sereghajtók voltunk e téren, és felmérések tanúsága szerint mintha az azóta eltelt tíz évben az égvilágon semmi nem történt volna. Sajnos ezt támasztják alá személyes tapasztalataim is: a multinacionális cégek cseh, román vagy más balkáni tagvállalatainál nagyságrendekkel jobb a dolgozók nyelvtudása.
Ezen a helyzeten pedig nem biztos, hogy a kétnyelvű iskolák szükséges, de átgondolatlan reformjával kellene segítenie a kormánynak, úgy, hogy még azt a pár gyereket is kiöntik a fürdővízzel, aki javíthatná az amúgy nem túl jó átlagot.
A lényeg, hogy ne csodálkozzunk, ha megfelelő alapanyag híján nem annyira kíváncsiak ránk a potenciális külföldi beruházók. Ha ezen nem tudunk változtatni, akkor tényleg csak a nyelvtudás és magas szintű képzettség nélkül végezhető bérmunka talál majd meg minket. Néha érdemes magunkba is nézni, mielőtt a körülményeket hibáztatnánk.
Egyelőre csupán annyi látszik, hogy döntéshozói szinten a piacképes szakmunkás-képzés problémája legalább tudatosodott. Sajnos, az idegennyelv-ismeret kérdése kapcsán még ennyit sem mondhatunk el.