Talán a válság nyomán ránk tört (felerősödött?) mély szorongás áll a háttérben, talán valamiféle érési folyamat, vagy esetleg mindkettő, de bárhogy legyen is, tény: a magyar társadalom rálépett a kádárizmus egzisztenciális érzésvilágából kivezető útra. A magyarok elkezdtek felelősen gondolkodni jövőjükkel kapcsolatban, legalábbis ami a pénzügyi öngondoskodást illeti.

Most, hogy a túlzottdeficit-eljárás kapcsán végre tényleg fellélegezhetünk egy kicsit, örömmel tapasztaljuk, hogy ezzel párhuzamosan már az OECD is az eddigiekhez képest optimistább képet fest Magyarország növekedési kilátásairól. Ráadásul úgy tűnik, hogy – némi kezdeti kételyt követően – az MNB hitelprogramja is pozitív fogadtatásra talált a piaci szereplők körében.

Pár évtizede még minden egyértelmű volt. A suszter a kaptafánál maradt, az Országos Takarékpénztár betétet gyűjtött és hitelt nyújtott, a Matáv meg bevezette a telefont a lakásunkba. Ja és cipőt vettünk a cipőboltból. Ma már ennél bonyolultabb a világ, és fel sem tűnik, hogy néha nem is értjük, mi történik.

Múlt héten megjelent egy olyan hír, amire én átlag újságolvasóként biztos felkaptam volna a fejemet. Arról szólt, hogy a hazánkban is jelen lévő mobilszolgáltató, aki egyébként világméretekben nem tartozik a legnagyobb szereplők közé, megvett egy bankot. Történt ugyanis, hogy pár éve az Európai Bizottság döntése alapján a KBC arra kényszerült, hogy megváljon néhány érdekeltségétől, többek között a szerbiai leányvállalatától. És lássunk csodát: a vevő nem egy, a régió több országában jelen lévő pénzügyi csoport volt, hanem Skandinávia egyik vezető mobilszolgáltatója, a Telenor. A távközlési cég aztán egyből tovább is adta az ügyfelekből álló portfoliót egy igazi banknak, és csak a működési engedélyt tartotta meg. A vállalat közleménye szerint korszerű pénzügyi szolgáltatásokat akarnak bevezetni a piacon, így a bankvásárlás jól illeszkedik a vállalat stratégiájába, és lehetővé teszi, hogy a lehető leggyorsabban megjelenjenek a piacon, mivel innovatív, egyszerűen használható és minden pillanatban elérhető mobilbankolási szolgáltatásokat készülnek bevezetni.

Kit hívhatunk ma szakértőnek, és egyáltalán: elhihetjük-e egyáltalán bárkiről is, hogy a nagybetűs „tudás” birtokában van? Ilyen kellemetlen kérdésekkel kénytelen szembesülni a mai vállalatvezető döntései meghozatalakor. Rá kell döbbennie, hogy amit korábban biztos tudásnak, igazodási pontnak tartott, az immár csak folyamatosan változó és nehezen megfogható alapot jelent.

Régen minden olyan egyszerűnek tűnt, voltak tudósaink, akik papírra vetve tanaikat, sokszor évezredekre meghatározták egy-egy tudományág fejlődését. Persze, időről-időre voltak olyanok, akik bizonyos axiómákat megkérdőjeleztek, és szerencsés esetben csak nem kaptak publicitást tanaikhoz, szerencsétlen esetben akár meg is égették őket. S mi következik mindebből azon mai vállalatvezetők számára, akik döntéseket igyekeznek hozni sokszor egyértelműnek tűnő helyzetekben?

A devizahitelek témája időről-időre megjelenik a médiában, de az is világos, hogy csodára a kérdés megoldása kapcsán nem számíthatunk. Hiszen hiába az árfolyamgát határidő hosszabbítása, vagy a pénzügyi ombudsman sokszor már a minisztériumot is irritáló kezdeményezései. A probléma nagyon sokáig elkíséri majd még rengeteg ember életét. De vajon tanult mindebből valami hasznosat a magyar társadalom?

Gyakorló vállalatvezetőként rendszeresen szembesültem olyan sztenderdekkel a cég napi működtetése során, amit összefoglalóan kockázatkezelésnek nevezünk. Ezek nemcsak arra terjedtek ki, hogy mit kell akkor tenni, ha hirtelen megváltozik az üzleti környezet, hanem arra is, hogy egy természeti katasztrófa vagy akár egy komoly áramszünet esetén mi a teendő. Persze tudtuk azt, hogy utóbbiak bekövetkezésének a valószínűsége hétköznapi értelemben igen kicsinek mondható, de mégis fel kellett készülnünk minden olyan váratlan eseményre, ami jelentősen befolyásolhatta volna a cég, a kollégák vagy akár az ügyfelek életét. Joggal feltételezhetjük, hogy az átlagemberek nem ilyen előrelátóak, és ennek megfelelően természetesen nem tudják, hogy hová kapjanak döbbenetükben. A svájci frank árfolyamának ilyen hirtelen megváltozására ráadásul nem csak a lakossági ügyfelek, de még jó néhány komoly cég sem volt felkészülve. Pedig nem is olyan bonyolult az ilyen fordulatokra való felkészülés.

Az utolsó gasztróval foglalkozó bejegyzésem óta megjelent pár olyan hír, ami nagyon is jellemzi a jelenlegi állapotokat, és amelyek mellett emiatt sem lehet szó nélkül elmenni. Amennyire fény az éjszakában-jellegű volt Széll Tamás győzelme, legalább annyira jól jellemzi az éjszakai sötétséget mindaz, ami ezt követően történt.

Jól láthattuk az elmúlt hetekben, hogy abból az eufóriából, amit a Bocuse’dOr okozott az országnak, milyen hamar vissza lehet zökkenni a valóság okozta letargiába. És nem is feltétlenül rossz hírek okozták ezt a kijózanodást, sőt, egyes esetekben kifejezetten pozitív hangvételű üzenet kapcsán kellett szembesülnünk a magyar gasztronómia helyzetével.

Az elmúlt hónapban Széll Tamás sikere alapján szinte minden valamirevaló média szükségét érezte, hogy a magyar gasztronómia látványos fejlődéséről számoljon be (leszámítva némely orgánum szokás szerint szánalmas első reakcióját a 150 fokos sütővel kapcsolatban). Bár vannak biztató jelek, és ez a nagyszerű siker tényleg előremutató, de egy kérdést itt sem szabad megkerülni. A gazdaság állapota miatt hiányzik a jó gasztronómia széles körű elterjedésének az igényesség mellett szintén szükséges és elengedhetetlen feltétele: az anyagi háttér. Emiatt pedig Széll példája továbbra is csak szigetszerűen képes kifejteni a hatását. Vagyis pénz nélkül ez sem megy.

Amikor közel hat évvel ezelőtt aláírtam a Molnár B. Tamásék bábáskodásával megszületett Kulináris Chartát, a világ még békésebb arcát mutatta. Még nem beszéltünk a Lehmann Brothersről, mindenki azt találgatta, hogy vajon melyik kerületben érdemes ingatlant vásárolni az olcsón felvett svájci frank-hitelből, és még valamekkora gazdasági növekedés is volt Magyarországon. Akkoriban tényleg úgy tűnt, hogy egy tiszta szándék, egy előremutató gondolat, egy professzionális megközelítés gyorsan és alapjaiban forgathatja majd fel a hazai gasztronómia állóvízét. Mert hiszen egy gazdagodó társadalom, felismerve a minőségi elmozdulás lehetőségét, egyre többet és jobbat fog igényelni, ha lehetőséget lát arra, hogy jó nyersanyagokból, kiváló minőségben elkészített ételeket fogyasszon, lökést adva ezzel egy teljes iparág átalakulásának és fenntartható növekedésének. Bár nehéz pontosan visszaemlékezni arra, hogy milyen elvárásokat fogalmaztam meg akkoriban, de ma úgy érzem, hogy sajnos nem jutottunk még mindig elég messzire, és nem biztos, hogy elértük a kritikus pontot.

Sok mindent felhoznak manapság Budapest egyedisége mellett érvelve, amikor külföldiek preferenciáit latolgatják. Szó esik alacsony árakról, csinos magyar lányokról, egyedi hangulatú vendéglátóhelyekről, de kevesebbet lehet arról olvasni, hogy sehol a világon nem található annyi különleges atmoszférájú fürdő pár négyzetkilométeren belül, mint Budapesten. Bár láthatóan ezt egyre több külföldi ismeri fel, és élvezi is.

„Megyünk gőzbe?” – hangzik a már klasszikusnak számító kérdés, amely általában férfitársaságok sajátossága, és egyfajta ősi „macsó rítust” takar, és immár tíz éve időről-időre elhangzik az én baráti társaságomban is. Ősmagyarnak persze nem mondanám, bár ha valaki utána olvas, akkor találhat olyan irodalmi emlékeket, amelyek a hajnalig tartó lumpolások záróaktusaként a századforduló táján előszeretettel emlegetik a fürdőbe menetelt. Gőzbe menni tényleg egy különleges élmény, amit mindenkinek ki kell próbálnia, kortól és nemtől függetlenül.

Láthatólag komoly érdeklődés mutatkozik a pénzügyi ombudsmani intézményre, hiszen alig pár nappal a jelölt megnevezése után már özönlik a felvetések garmadája az érintett honlapjára. Bár a felvetések jelentős részét láthatóan az indulat és a csodavárás jellemzi, de ettől még egy későbbi, érettebb fázisba lépve akár látványos eredményeket is várhatnánk. Mint ahogy sokszor vártunk bombasztikus eredményeket sok olyan hasonló kezdeményezéstől az elmúlt években, amelyek a hazai pénzügyi kultúra fejlesztését és a megfelelő mederben történő előre vitelét célozták, hogy aztán konstatáljuk az előrelépések hiányát.

A 2008-as válság még inkább ráirányította a figyelmet arra a tendenciára, amelynek előzményei már az elmúlt évtizedekben meg-megjelentek, elsősorban az angolszász gyökerű országokban. Ebben az időszakban a fogyasztók védelmének kérdése már nem csak a turmixgép szavatosságának kérdésekor vetődött fel, hanem egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a pénzügyi termékek használhatósága, a vonatkozó használati utasítások alapossága is hagy maga után néminemű kívánnivalót. Az 5 évvel ezelőtti válság csak katalizálta ezt a folyamatot, és ekkor már nem csak a fogyasztóvédelmi újságok, hanem a szabályozók és a törvénykezők is egyre fontosabbnak érezték az ebbéli játékszabályok alaposabb kiérlelését.

Értelmezésem szerint, az elmúlt napok eseményei leginkább arra keresik a választ, hogy vajon az állam vagy az egyén felelőssége a továbbtanulás biztosítása, vagyis finanszírozása. De ha már az egyénről beszélünk, akkor az alatt vajon anyucit vagy apucit, vagy esetleg tenmagadat értjük, mint saját sorsod kovácsát. Ezt szem előtt tartva viszont oda jutunk, hogy a lényegi kérdés valójában az, mennyiben képesek a fiatal generációk felelősséget vállalni saját jövőjüket illetően.

Amikor én egyetemista voltam, veszett jó világ volt. Az egyetemre alig jártunk be, a diplománk is sokat ért a munkaerőpiacon, ráadásul a havi ösztöndíj is bőven elegendő volt a napi betevő kisfröccsmennyiségre. Ráadásul, akkor még a szüleim is, zsebpénz címén, természetesen meglehetős áldozatok árán, de pont annyival egészítették ki az ösztöndíjamat, hogy diákmunkára már csak ritkán kellett hagyatkoznom. Ez lassan 25 éve volt, de már akkor is kellett anyagi áldozatokat vállalnia egy átlagos magyar családnak, ha a gyerekét egyetemen szerette volna látni.

Manapság a hazai politikai és közéleti vitákban szinte mindenki nyilvánvalónak tekinti, hogy Magyarország befelé fordul, és hogy e „különút” követése maga után vonja a elszigetelődésünket. Nos, elég érdekes képet ad a kérdésről egy vitathatatlanul globálisan működő multinacionális nagyvállalat elemzése. Eszerint a sokak által kárhoztatott „begubózásra” fittyet hányva Magyarország továbbra is a globalizáció régiós erősségének számít. A DHL világ-rangsorában a 26. helyen vagyunk, megelőzve minden más volt kommunista országot.

Sokféleképpen lehet globalizációt mérni, legyen az gazdasági, kulturális vagy éppen hatalmi szempontból értelmezve. Biztos mindenkinek megvan a saját kis hétköznapi listája, legyen szó a hamburger vagy az angol nyelv globális elterjedéséről, vagy akár a sorállásokról a legújabb I-külyüért. Ugyanakkor érdekes azt is megvizsgálni, hogyha különböző számmutatók alapján, statisztikai módszerekkel próbálják meghatározni, kik az igazán globális szereplői a világnak, akkor az így kapott kép milyen viszonyban van a személyes benyomásokkal.