Hogy milyenek a női vezetők, arról biztos mindenkinek megvan a saját véleménye. Már ha volt valaha alkalma női vezetővel dolgoznia, és nem csak az előítéleteit fogalmazta meg ennek kapcsán. A hazai tényadatok alacsony szintjét látva szerintem ebben is inkább az előítéletek, mintsem a tapasztalatok munkálnak. Pedig mindaz, amit én eddig érzékeltem vállalati kultúrák kapcsán, azt mutatja, hogy bizony munkavállaló-központúbbak a nőket előszeretettel előtérbe helyező cégek.

Mindig is köztudomású volt, hogy a magyar egy macsó nemzet, ha arról van szó, hogy kit hajlandó inkább elfogadni vezetőnek. De hogy a statisztikák alapján ennyire maszkulin kultúrában élünk, az engem is meglepett, hiszen a klasszikus megközelítés szerint északról délre haladva látszik egyértelműen Európában, hogy ki az úr a háznál, és ebben a tekintetben sok babér nem terem a hölgyeknek a Mediterráneumban.

Lassan mindenkinek van egy sztorija arról, hogy miért kell elmenni Magyarországról szerencsét próbálni. De hogy emögött mennyiben munkál a ráció, vagy csak egy felfokozott közhangulat lenyomatát érzékeljük, nehéz eldönteni. A folyamatot megmutató számok igen lassan csordogálnak. Maximum a naponta a témában megjelenő blogbejegyzések száma jelezhetne valamit. Ha mást nem, a szerkesztők törekvését az olvasottság felkeltésére bizonyosan.

A témában friss hírként olvastam, hogy 50 százalékkal többen mentek Németországba az idei első félévben 2011 azonos időszakához képest. Te jóságos ég, ez ám a változás, gondolom én, de aztán rákattintva a cikkre megint érzékelem, hogy a statisztika egy trükkös dolog. Egész konkrétan 8 ezerrel több emberről beszélünk, mint tavaly 6 hónap alatt. Azaz naponta kb. 50 emberrel többről, ami tömegnek nem igazán nevezhető, főleg ha mellé tesszük azt, hogy több mint 10 ezer német jött ugyanebben az időszakban Magyarországra.

Az öngondoskodás kezd lassan olyanná válni, mint a szex az idő előrehaladtával, amiről szinte mindenki beszél, de egyre kevesebben csinálják. Persze sokszor nyilvánvalóan azért nem, mert már nem tudják, de néha viszont az az érzése az embernek, hogy már nem is akarják. Még Viagrával sem. Ezek a gondolatok keveredtek bennem egy múlt heti a témában rendezett konferencia kapcsán.

Érdekes az öngondoskodás témájában folytatott felméréseket olvasgatni. Ha csak az elmúlt hetek ezzel kapcsolatban megjelent különböző összevetéseit olvasgatom, akkor néha sírni, néha pedig hangosan nevetni támad kedvem. Egyrészt az egyik felmérés épp azt mutatja be, hogy mi magyarok mennyire tudatosan készülünk mindenféle előre nem látható dologra: toronymagasan vezetünk a vizsgált országok között a megtakarítás fontosságának megítélésében, és még ráadásul a hóvégi maradék pénzünket, átlagosan havi 15 ezer forintot is félretesszük.. Másfelől viszont ugyanezt az elemzést olvasgatva már tekinthetnénk a képet kevéssé rózsásnak is, hiszen összegszerűen mind Lengyelországban, mind pedig Szlovákiában ennek közel a 2-szeresét teszik félre az emberek, vagyis jövedelmük lényegesen nagyobb arányát. Azaz ott kevésbé beszélnek róla, hanem sokkal inkább csinálják.

Ahogyan már korábbi bejegyzéseimben is többször utaltam rá, elérkezett a szókimondás és a mélyreható változások ideje a biztosítási piacon. Továbbra is az a véleményem, hogy az átalakítás egyik első lépéseként a biztosítási közvetítők, köznapi nyelven ügynökök működésének szabályozásán kell változtatni, de ezen felül a biztosítóknak saját feladatukat is meg kellene határozniuk. Alább olvasható a Portfolio.hu-n nemrég megjelent interjú, amelyben ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feszegetek.

A Pénzügyi Szemle legújabb száma a pénzügyi kultúrával foglalkozik, melyből kiderül, hogy a közép-alföldi háztartásokra a konzervatív hozzáállás a jellemző. A lakitelki Kossuth Kollégium által lebonyolított felmérés szerint ebben a körben hiányoznak az alapvető pénzügyi ismeretek, ami gyakran oda vezet, hogy a háztartások nem képesek a kockázatokat megfelelően csökkentő döntéseket hozni, ezért inkább nem is vesznek tudomást a problémáról. Más szóval azt is mondhatnánk, hogy homokba dugják fejüket, vagyis struccpolitikát folytatnak.

A tanulmány megállapítja, hogy a vizsgált háztartások konzervatívak pénzügyeik tekintetében. Ez önmagában még jó hír is lehetne. Sajnálatos módon azonban pénzügyi ismereteik nem elegendőek ahhoz, hogy körültekintő döntéseket tudjanak hozni, így a döntés általában az, hogy nincs döntés. Ha mindezt lefordítom a hétköznapi nyelvre, akkor az a szó jut eszembe, hogy struccpolitika. Azaz ha homokba dugom a fejemet, akkor nem fog fájni. Akkor bár lehet, hogy ijesztő démonok vesznek körül, lehet, hogy éppen összedőlni készül a világ, de én erről mit sem tudok.

A Brókernet körüli híreket sokféleképpen lehet értelmezni. Nekem mindenesetre úgy tűnik, hogy egy bizonyos üzenet mindenképpen jól kiolvasható belőle. Ez pedig az, hogy a cégen belüli szembenállás egy olyan probléma következménye, amely már az elmúlt tíz év terméke, és amelyet mostanáig nem igazán vettek komolyan. Jelenleg nem vagyunk másnak tanúi, mint a pénzügyi tanácsadókba, ügynökökbe vetett bizalom válságának, amely persze különböző működési modellek mentén történő választási alternativákban jelenik meg. És ez nem pusztán egy vállalat, de az egész magyar biztosítási piac problémája, amely nem csak a cégek, de a lakosság számára is súlyos következményekkel járhat.

Hogy egyáltalán szükség van-e olyan tanácsadókra, ügynökökre, akik különböző megtakarítási termékeket árulnak? A magyar társadalom pénzügyi kultúráját és öngondoskodási tudatosságát figyelembe véve a válasz egyértelműen igen. Hiszen ki látott már olyan átlagpolgárt idehaza, aki egyik reggel azzal ébredt, hogy ma kötök mondjuk egy 15 éves unit-linked szerződést?

A hétvégét Tokajban töltöttem, ami jó alkalmat kínált arra is, hogy néhány korábbi bejegyzésemben felvetett gondolatot és meglátást élesben tesztelhessek. Régóta, több mint tizenöt éve járok vissza erre a számomra oly kedves és különleges tájára Magyarországnak, veszek részt különböző borkóstolókon, beszélgetek a helyiekkel. Érdekes látni a változást, de egyáltalán nem örömteli. Nagyon rossz kimondani, de Tokaj valahogy nincs rendben.

Természetesen itt nem a borokkal van baj, mert abban továbbra is kétségek nélkül hiszek, hogy Magyarországról, ha majd egyszer egy bor igazán világhírű lesz, akkor az csak a tokaji lehet. A környezet, a tradíció, az egyediség egy olyan kombinációban jelentkezik, amelyből ki kell, hogy alakuljon valamikor egy robbanékony elegy, ami aztán berobbantja a világ térképére az itteni borokat. Persze mindenki ezt az elegyet keresi immáron közel 20 éve, mióta a borvidék kiszabadult az állami tömegtermelés béklyóiból. A mostani tapasztalataim sajnos azt mutatják, hogy ez a keresés is olyan lesz, mint az a bizonyos eurócsatlakozás, amihez az elmúlt tíz évben mindig legalább négy évre voltunk, függetlenül, hogy éppen milyen évet írtunk.

A magyar álláskeresők harmada gondolja magáról, hogy túlképzett, miközben a munkaadók szerint 40 százalékuk inkább alulképzett. Persze az is lehet, hogy e két halmaznak nincs közös része, de ez sajnos kevéssé valószínű. Sokkal inkább tűnhet úgy, hogy ismét egy szokásos magyar „betegséggel” állunk szemben, nevezetesen a pontos önértékelésre való képtelenséggel. A kérdés most már nyilvánvalóan adja magát: tényleg az a baj, hogy nincs munka, vagy inkább hogy a magas színvonalú munka nem talál magának megfelelően képzett szakembereket? Ami tény, hogy míg korábban az állások 23 százalékának betöltése volt problémás, ez az arány mostanra 34 százalékra emelkedett.

A magyar munkaerő képzettségének kérdését többször is kiemelték mostanában külföldi beszélgetőpartnereim, ami azt mutatja, hogy a versenyképességünk ezen dimenzióját is érdemes számba venni. A kép e téren, mint sok minden másban is, kissé zavaros Magyarországon. Például azt, hogy a Mercedes évekkel ezelőtt a kecskeméti helyszín mellett döntött, a németek részben azzal indokolták, hogy milyen jó a magyar műszaki képzés, és könnyű jó szakembereket toborozni nálunk. Ez 2008 óta számtalan sajtótájékoztatón elhangzott, és hasonlókat persze már az Auditól is hallottunk…

Simor András jegybank elnök szerint az adócsökkentésekkel keletkezett 500 milliárdos jövedelemtöbblet, illetve a magánnyugdíjpénztár-tagoknak kifizetett  több 100 milliárd forintnyi reálhozam jelentős része a megtakarításokat gyarapította, ahelyett, hogy hozzájárult volna a kereslet élénkítéséhez. Persze nem szabad elfelejteni, hogy mind a svájci frankkal kapcsolatos bonyodalmak, mind pedig a végtörlesztés komolyan megcsapolta ezeket az extra forrásokat. Ennek ellenére néhány az elmúlt hetekben megjelent statisztika megmutatta: a pénz jelentős része valóban háztartási megtakarításként csapódott le.

De pontosan hová is került a pénznek ez a bizonyos jelentős része? Ahogy Tom Cruise legendássá vált filmjében, a Jerry Magiure-ben mondták: Show me the money!! Mert ha ennyi pénz bekerült extraként a rendszerbe, annak biztos voltak nyertesei, azaz olyan pénzügyi közvetítők, akik úgy emlékeznek erre az elmúlt két évre, hogy bizony nem is volt annyira rossz. De kik is ők?

Talán furán hangzik így kimondva, de a NAV (Nemzeti Adó- és Vámhivatal) kedden közzétett számai kedvező tendenciát mutatnak, és versenyképességi szempontból is jó irányban változik a magyar környezet. Persze továbbra is nagyon sokan vannak és mindig is voltak olyan hangok, amelyek szerint az adókörnyezet rendkívül kedvezőtlen Magyarországon, így nem is érdemes komolyan vállalkozni, vagy ha igen, akkor is legfeljebb kőkemény adótrükkökkel. Talán mégsem ennyire reménytelen a helyzet…

Komoly vita folyik mindig arról a költségvetés tervezése kapcsán, különösen akkor, ha egy IMF megállapodás a tét, hogy vajon a bejövő adóbevételek elégségesek-e az egyensúlyi állapot felé való elmozduláshoz az államháztartásban. Abban semmiképp sem szeretnék állást foglalni, hogy az éppen aktuális tervezetek hogyan felelnek meg ezen kritériumoknak, hiszen erre biztosan vannak nálam avatottabb makroszakértők. Egy tegnapi NAV-os sajtótájékoztató azonban érdekes adalékokat kínált a helyzet megítéléshez.