A hétvégét Tokajban töltöttem, ami jó alkalmat kínált arra is, hogy néhány korábbi bejegyzésemben felvetett gondolatot és meglátást élesben tesztelhessek. Régóta, több mint tizenöt éve járok vissza erre a számomra oly kedves és különleges tájára Magyarországnak, veszek részt különböző borkóstolókon, beszélgetek a helyiekkel. Érdekes látni a változást, de egyáltalán nem örömteli. Nagyon rossz kimondani, de Tokaj valahogy nincs rendben.

Természetesen itt nem a borokkal van baj, mert abban továbbra is kétségek nélkül hiszek, hogy Magyarországról, ha majd egyszer egy bor igazán világhírű lesz, akkor az csak a tokaji lehet. A környezet, a tradíció, az egyediség egy olyan kombinációban jelentkezik, amelyből ki kell, hogy alakuljon valamikor egy robbanékony elegy, ami aztán berobbantja a világ térképére az itteni borokat. Persze mindenki ezt az elegyet keresi immáron közel 20 éve, mióta a borvidék kiszabadult az állami tömegtermelés béklyóiból. A mostani tapasztalataim sajnos azt mutatják, hogy ez a keresés is olyan lesz, mint az a bizonyos eurócsatlakozás, amihez az elmúlt tíz évben mindig legalább négy évre voltunk, függetlenül, hogy éppen milyen évet írtunk.

Hogy egy kicsit jobban megvilágítsam a problémát, álljon itt egy borturizmusos példa. Három hét múlva Piemontba szeretnék utazni a családommal, és már most megnéztem a szálláslehetőségeket. A legnagyobb internetes keresőportál közel 200 lehetőségből már csak kevesebb mint harminc esetében adott fel szabad lehetőséget. Azaz a barolo hazájában október végén teltház van. Ezek szerint imádnak a gasztroturisták odamenni, amiben valószínűleg az is sokat segít, hogy Tokajtól eltérően Alba főutcáján nem minden második üzlet zárt be, vagy árul kannás bort.

A tokaji hétvégét borvidék legmagasabbra pozicionált szállodájában töltöttem, ahol legjobb esetben is félház volt, és a vendégkör legjelentősebb részét a Szlovákiából átrándult újgazdagok jelentették. Magyar alig, de nyugat-európai sem túl sok. Persze, ha hozzávesszük még azt is, hogy azon a tradicionális hétvégi rendezvényen, amelyet immáron 8-szor rendeztek Tokajban, és a legjobb pincészetek kóstolóin és a legjobb magyar séfek borvacsoráin lehetett részt venni, még a rendezvény előtt egy nappal is bőven lehet helyeket szerezni, akkor igazán úgy érezhetjük, hogy valami gond van. Egyébként a rendezvény honlapján a főszervező 2004-ben még több ezer vendéget vizionált, most pedig jó, ha párszázan voltak.

Ebből az egy példából is látszik, hogy Tokaj nincs fenn igazán még a hazai gasztronómiai térképeken sem. Habár ősszel hetente van egy-egy borfesztivál a régió helységeiben, de azt egyik borász sem újságolta nagy örömmel, hogy azt követően több kartonnyi bort sikerül értékesíteni a látogatók intenzív érdeklődésének köszönhetően. Ahogyan arról sem számolnak be, hogy egy-egy rendezvény egyre több, vásárlóerővel is rendelkező, visszajáró borturistát vonzana vissza.

Ez lenne tehát a diagnózis, de mi lehet a jelenség mögött? Az biztos, hogy mind a mai napig nem egyértelmű, hogy Tokaj, mint borrégió, hogyan pozicionálja magát brandként? Művészek vagy iparosok?  Édes vagy száraz, aszú vagy szamorodni, reduktív vagy ászkolt, új, franciás stílus vagy hagyományos, régi? Vagy akár pezsgő? Még egy borhoz értő félamatőr is nehezen követi mindazokat a vitákat, amiknek általában az az eredménye, hogy időről-időre ernyőszervezetek alakulnak és tűnnek el, de a potenciális fogyasztó számára az még mindig nem tiszta, hogy mit is takar a tokaji brand. Úgy tűnik, hogy a chianti, a brunello vagy akár a barolo, a bordói, vagy a burgundi elnevezések még pár ezer kilométer távolságból is egyértelműbbek a közönség számára.

Jól jellemzi a tokaji, mint brand piaci helyzetét, amit egy nagyáruház borkatalógusában láttam: ezer forintos aszúkat és névtelen palackozású, jellemzően félédes borokat lehetett csak találni a kínálatban. Ezzel szemben a villányi vagy szekszárdi borvidék részéről a legnagyobb nevek képviseltették magukat, tipikus fajtákkal.

Nyilvánvalóan az sem segít a brand felépítésében, hogy ma Tokajban hozzáértő, a munkáját szerető munkavállalókat szinte lasszóval sem lehet fogni. Ez sajnos egyaránt igaz a szőlőmunkásokra vagy az éttermi felszolgálókra. Feltűnő, hogy ha valami igazi értékre akad valaki egy-egy jó munkaerő személyében, akkor rendszeressé válik az átcsábítás, vagy akár a több helyre való bedolgozás is. Persze, ettől még a borászok vagy akár az éttermesek életüket és vérüket (és sokszor százmillióikat) teszik bele a vállalkozásukba, de ha nincs meg a hétköznapok kiszámíthatóságához szükséges stabil munkaerőalap, akkor bizony csodára ők sem lesznek képesek. És itt jön be az egyik korábbi bejegyzésemben megemlített probléma, a szakmunkás-, illetve nyelvi képzés hazai gyengesége. Pedig ilyen szaktudás nélkül nagyon nehéz lesz fenntartható működést biztosítani.

Apropó, fenntarthatóság. Egy kicsi, pár hektáron gazdálkodó borász említette, hogy immár sokadjára bukja el emberléptékű, hosszú távon működőképes modellre alapozott pályázatait valami bombasztikus hangzó, ámde nyilvánvalóan komolytalan, néhány év múlva biztosan elhaló több százmilliós projekttel szemben. És persze nem csak az ő. Mert a nyerésnél többet számít az ismeretség, mint a stabil és kiszámítható működés – mily meglepő.

Azaz kellene egy tiszta sztori, megfelelő erőforrások, stabilan és kiszámíthatóan allokálva, mert különben Tokaj soha nem kapja meg az őt megillető helyet Európa borászati térképén.

És utána menni kellene abba az irányba, közösen, nem újabb és újabb koncepciókat kitalálva. És ha kell (és igenis kell), akkor kormányzati elhatározás és szabályozás segítségével (hogy erre a kereskedőházi működés újragondolása a legjobb és egyedüli eszköz, arról viszont egyáltalán nem vagyok meggyőződve). Ami biztos, hogy ez szétaprózódva, napi háborúkat vívva nem fog menni. Persze kis győztesek és nagy vesztesek igazi összefogás és koncepció nélkül is lesznek mindig, trendi helyek és borászok jönnek és mennek majd,  de a Tokaj felvirágoztatásáért vívott háború vesztésre lesz ítélve.