Sok mindent felhoznak manapság Budapest egyedisége mellett érvelve, amikor külföldiek preferenciáit latolgatják. Szó esik alacsony árakról, csinos magyar lányokról, egyedi hangulatú vendéglátóhelyekről, de kevesebbet lehet arról olvasni, hogy sehol a világon nem található annyi különleges atmoszférájú fürdő pár négyzetkilométeren belül, mint Budapesten. Bár láthatóan ezt egyre több külföldi ismeri fel, és élvezi is.
„Megyünk gőzbe?” – hangzik a már klasszikusnak számító kérdés, amely általában férfitársaságok sajátossága, és egyfajta ősi „macsó rítust” takar, és immár tíz éve időről-időre elhangzik az én baráti társaságomban is. Ősmagyarnak persze nem mondanám, bár ha valaki utána olvas, akkor találhat olyan irodalmi emlékeket, amelyek a hajnalig tartó lumpolások záróaktusaként a századforduló táján előszeretettel emlegetik a fürdőbe menetelt. Gőzbe menni tényleg egy különleges élmény, amit mindenkinek ki kell próbálnia, kortól és nemtől függetlenül.
Ami biztos, hogy ezt a bizonyos kérdést nagyon ritkán lehet hallani barátnői összejöveteleken, de ugyanakkor mind a mai napig elhangzanak a kérdés utáni cinkos félmondatok arról, hogy ugye kik is azok, akik gőzbe járnak… Ami sztoriként persze jól hangzik, és biztos vannak olyan európai világvárosok, amelyek esetében a szubkultúrára való utalás talán még helytálló is lehet, de Budapest esetében a helyzet jelentősen eltérő.
Ha visszatérünk a fürdőbe járás modern kori történeleméhez, akkor jó néhány jól elkülöníthető időszakot találunk, ami egyfajta evolúcióként is felfogható. Voltak ugye a régi szép TB támogatásos idők, amikor a gyógyvíz csodájáért jártak igen olcsón a jellemzően nyugdíjas korú beutaltak Budapest szebbnél-szebb adottságokkal rendelkező, bár egyre inkább lepattant fürdőhelyeire. Persze nem csak ők jártak, a rendszerváltást követően egyre szélesebb körben terjedt el, és vált sikké fürdőbe járni a fiatalabb korosztályok körében is. A közveszélyes munkakerülés tényállásának megállapítása már nem fenyegetett senkit, ha esetleg napközben valamelyik fürdő felé vette az útját. Ráadásul egyre többen megengedhették maguknak a napközbeni szórakozást olyanok is, akik nem alkalmazottként, hanem saját vállalkozását igazgatva szakítottak erre időt. Ma sem lepődök meg, amikor tetovált nepper-társaság vagy éppen örökifjú vendéglátós-különítmény osztja az észt valamelyik medencében. Vagy esetleg a magyar politikai-gazdasági elit egyes tagjai beszélik itt meg, amit mások nem hallhatnak.
Ebben a békés evolúcióban az első nagyobb konfliktus akkor következett be, amikor az ősforrásként tekintett Rudas, a hosszas átalakítást követő újranyitás után nem átallott egy női napot beállítani, ezzel is csökkentve a férfi közönség szórakozási lehetőségeit. Bár akkoriban még vezércikkek is születtek a témában, mégis a bevezetett új intézmény – amit akkoriban sokan a Demszky-féle városvezetés liberális megközelítésének tudtak be – azóta is változatlan formában fennáll.
Hogy toleránsabbak lettek-e azóta férfiak, vagy egyszerűen csak a megemelkedett belépőjegyárak miatti keresletcsökkenés-e az oka, nem tudom, de mindenesetre a vegyes nap későbbi bevezetésének füstje már nem is volt látható.
Persze, biztos az is sokat nyomott a latba, hogy azóta új fürdők nyíltak, és régiek újultak meg, ráadásul ott a titkos ász, a „sohamegnemnyiló” Rác is, így aki igazán szeretne ilyen típusú élményhez jutni, az könnyen megteheti.
Persze meg is teszik, egyre inkább a fiatal és elsősorban külföldi generációk – ma már férfiak és nők vegyesen – mutatnak kitüntetett érdeklődést. És immár nem csak a 15 éve működő Cinetrip sorozaton, hanem a hétvégi normál és éjszakai, akár hajnali 4-ig (!) tartó alkalmakkor is. Persze ennek megvannak az árnyoldalai is.
Az elmúlt hetekben, a nagy ünnepi turistainvázió idején többször éreztem magam úgy, mint a hering a konzerves dobozban, amikor meglátogattam valamelyik kedvenc fürdőmet. Úgy tűnik, bizony továbbra is működik egyfajta rosszul értelmezett kreativitás, amikor a magyar szolgáltatási színvonalat nézzük. Többszörösen kihasználtatott kabinok a csúcsra-járatás érdekében, a külföldiekkel konyhanyelven makogó személyzet, hétvégére megemelt árak, kosz és anarchia mindenütt. Kicsit olyan keletnémet turistás, lángossütős Plattensee-feelingem volt.
Ami persze egészen addig, amíg a szauna vagy a gőz hőfoka megfelelő, a pihenőmedencékbe pedig be lehet valahogy jutni, még tolerálható. És tényleg veregethetjük a mellünket mindenféle náció turistáinak, hogy ilyet aztán sehol a világon nem találnak, ennyiért meg főleg nem. Csak aztán nehogy átbillenjen a mérleg, és itt is több legyen a vadhajtás, mint a hosszútávon fenntartható üzleti megfontolás. Mert ha ekkora értéken ülünk itt a Kárpát-medence közepén, akkor azt kötelességünk minden igyekezetünkkel a legjobb minőségben használni és megőrizni is.
Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon! |