Értelmezésem szerint, az elmúlt napok eseményei leginkább arra keresik a választ, hogy vajon az állam vagy az egyén felelőssége a továbbtanulás biztosítása, vagyis finanszírozása. De ha már az egyénről beszélünk, akkor az alatt vajon anyucit vagy apucit, vagy esetleg tenmagadat értjük, mint saját sorsod kovácsát. Ezt szem előtt tartva viszont oda jutunk, hogy a lényegi kérdés valójában az, mennyiben képesek a fiatal generációk felelősséget vállalni saját jövőjüket illetően.

Amikor én egyetemista voltam, veszett jó világ volt. Az egyetemre alig jártunk be, a diplománk is sokat ért a munkaerőpiacon, ráadásul a havi ösztöndíj is bőven elegendő volt a napi betevő kisfröccsmennyiségre. Ráadásul, akkor még a szüleim is, zsebpénz címén, természetesen meglehetős áldozatok árán, de pont annyival egészítették ki az ösztöndíjamat, hogy diákmunkára már csak ritkán kellett hagyatkoznom. Ez lassan 25 éve volt, de már akkor is kellett anyagi áldozatokat vállalnia egy átlagos magyar családnak, ha a gyerekét egyetemen szerette volna látni.

Azóta sok minden megváltozott, talán az egyetemre is többet kell be járni, valószínűleg egy diploma is kevesebbet ér, és biztos, hogy a kisfröccs is relatíve megdrágult az elérhető ösztöndíjakhoz képest. Egy dolog azonban biztosan nem változott meg: a szülők, nagyszülők még mind a mai napig rengeteget áldoznak anyagilag azért, hogy a gyerek egyetemre járjon.

Van, aki ezt a folyó jövedelmeiből teszi, és van, aki már 15-20 évvel ezelőtt megkötötte azt az életbiztosítást, amely a gyerek 18. szülinapján majd fedezi a tanulási költségeket. És biztos olyanok is, akik szabad felhasználású jelzáloghitelt vettek fel e célból az elmúlt évtizedben...

Ezek a szülők általában arra is rengeteget áldoznak, hogy a gyerek megvegye első lakását, vagy néha még a kocsiját is, hogy sokszor még aktív munkavállalóként se kelljen egy picit se a a saját lábára állnia. Ez a helyzet Európa sok országában is hasonló, talán a leismertebb példa az olasz mamma szoknyáján üldögélő 30-35 éves férfiember, aki bizony a világért nem akar felnőni. Aztán persze vannak olyan nemzetek is, főleg az északi, és nyugatibb részeken, amelyeknél bizony a felnőtté válás éve együtt jár a felelős önállóság lehetőségével és kényszerével. Persze néha kezdőtőke is jár hozzá, de ismerek sok olyan holland kollégát az eddigi munkahelyeimről, aki bizony 17-18 évesen a saját lábára állt, és nem a szükségszerűség, hanem sokkal inkább a tradíciók és a társadalmi szokások miatt. Magyarországon még valószínűleg több generáció felnő addig, mire nem az lesz a természetes válasz az ilyen típusú kérdésekre, hogy majd apu, anyu megoldja, ad rá pénzt, finanszírozza, és így nem nekem kell elrendeznem.

De visszatérve az eredetileg felvetett témára, szerintem ma egy diákhitel felvétele a gyerek döntése kellene, hogy legyen, hiszen jó eséllyel neki is kell majd hosszú távon visszafizetnie. Mire ugyanis odaér, hogy kifizesse az utolsó törlesztő részletét, addigra papa vagy mama még aktívan, de már nyugdíjasként fogja életét tengetni, és nem lesz abban a helyzetben, hogy segítsen. De lefordíthatnám olyan módon is ezt a dilemmát, közgazdaságtani kérdésként felvetve, hogy a szereplők mennyiben hajlandóak az azonnali, a szülők által adott pénzt jövőbeli, a gyerek által visszafizetett pénzárammá transzformálni és ilyen módon a generációk között tehermegosztást az eddigiekhez képest elmozdítani.

És ebben a témában – akárcsak a gyerekvállalás kezdő időpontjában - véleményem szerint korunk hazai fiatal generációinak döntésképessége és felelősségtudata igencsak elmarad a kívánatostól. Biztos nem segített ebben az elmúlt évek svájcifrank-mizériája, mint ahogy a pénzügyi ismeretek alacsony szintjének következményeit is érzékelhetjük, de minden ezzel kapcsolatos választ és kifogást valószínűleg az sem magyaráz meg, hogy a diákhitel-szerződéses kondíciónak kamata 2 vagy nulla százalék.

Valószínűleg akkor járunk majd legközelebb az igazság kiderítéséhez, ha azt is megnézzük, hogy az a generáció, amelyik ezzel a kérdéssel szembesül, fel akarja-e, illetve fel tudja-e vállalni a saját jövőjét meghatározó döntést, annak minden előnyével és következményével együtt. Mert ha ebben nem lesz látványos elmozdulás, akkor lehet bármilyen alacsony a diákhitel kamata, ígérhetnek bárminemű garanciát foglalkoztatottság vagy diplomás minimálbér tekintetében, a szükséges döntések nem születnek majd meg, és a vita továbbra is arról folyik majd, hogy jó-e, vagy rossz-e a tandíj.