Az utolsó gasztróval foglalkozó bejegyzésem óta megjelent pár olyan hír, ami nagyon is jellemzi a jelenlegi állapotokat, és amelyek mellett emiatt sem lehet szó nélkül elmenni. Amennyire fény az éjszakában-jellegű volt Széll Tamás győzelme, legalább annyira jól jellemzi az éjszakai sötétséget mindaz, ami ezt követően történt.

Jól láthattuk az elmúlt hetekben, hogy abból az eufóriából, amit a Bocuse’dOr okozott az országnak, milyen hamar vissza lehet zökkenni a valóság okozta letargiába. És nem is feltétlenül rossz hírek okozták ezt a kijózanodást, sőt, egyes esetekben kifejezetten pozitív hangvételű üzenet kapcsán kellett szembesülnünk a magyar gasztronómia helyzetével.

Ilyen volt például az a nagy siker, amit a Budapesti Vásárcsarnok kapcsán mutatott be az elmúlt napokban a médiumok széles köre. Miszerint ez a legjobb európai piac. Azaz mindaz, amit egy átlag gasztronómiához értő ember az elmúlt években sokszor és sok helyen meghallgatott, miszerint itthon minőségi nyersanyagválság van, lám nem is igaz, hiszen egy piac ugye mi másról szólna, mint a csodás hozzávalókról. Pedig ha valaki figyelmesen elolvassa az eredeti jellemzést, akkor láthatja, hogy a díj sokkal inkább az atmoszférának, az építészetnek és az amerikai turistáknak szól, mintsem arról beszél, ami a piac kapcsán az egyszerű halandónak eszébe jut. Azaz hogy elmenjek-e oda hétvégi bevásárlást megejteni, vagy igazából ezt a funkcióját kevésbé töltheti be az intézmény.

Én inkább az utóbbira szavaznék, hiszen bár szigetszerűen lehet találni olyan minőségű dolgokat, amelyek esetleg ezt a piacot egyes esetekben kiemelhetik a hazai átlagból, de azért nehezen tudnám mindezt azonos szinten emlegetni a barcelonai piac kilógatott fácánjaival és más vadmadaraival, húszféle élőrákból álló kínálatával, vagy éppen a méltán híres serranók és chorizók töménytelen kavalkádjával. Azaz ez a díj nem a gasztronómia tényleges színvonaláról kiállított jó bizonyítvány, hanem sokkal inkább egy turisztikai highlight felszínes értékelése, amit a helyén kell kezelni. Mint ahogyan azt a pár évvel ezelőtti agyonreklámozott angliai fehérbor-díjat is, amiről aztán kiderült, hogy az alsópolcos, 3 font alatti borok versenyét érintette.

Megjelent az új Michelin katalógus is, amiben talán az volt a legjobb hír, hogy nem volt rossz hír. Azaz megőriztük csillagainkat és Bib Gourmand minősítéseinket, de bizony újat már nem kaptunk. Úgy tűnik, az elmúlt években elértük azt a magaslatot, ami fölé a jelenlegi magyar gazdasági helyzetben nem nagyon lehet emelkedni. Azaz a fizetőképes hazai és külföldi kereslet, az érdeklődő kör korlátos volta ennél több kiemelkedő kulináris  helyszínt nem tud felhelyezni a nemzetközi térképre. És amíg a gazdasági helyzet ebben jelentős változást nem indikál, illetve a célközönség igényeinek érettsége el nem ér oda, ahová sok országban csak évtizedek alatt sikerült, ne is várjunk jelentős csodát. Maximum akkor, ha a száz leggazdagabb magyar egyike esetleg úgy dönt, hogy hajlandó pár száz milliót saját szórakoztatására rászánni. Persze ettől még komoly előrelépést láthatunk a street foodban, egyre másra nyílnak a kifőzdék, szendvicsbárok, leveses gyorsbüfék, ami valószínűleg szélesebb rétegeket elérve, ámde némiképp lassabban fejti majd ki áldásos hatását.

Ebben a helyzetben talán nem is meglepetés, hogy egy frissen megerősített Bib Gourmand étterem pont most dobja be a törülközőt. És ráadásul egy interjúban el is mondja az érintett vendéglátós, hogy mi vezetett ehhez a helyzethez. Érdekes és tanulságos olvasnivaló, hiszen egy olyan környéken kénytelenek bedobni a törülközőt, ahol a hazai vásárlóerő jelentős része koncentrálódik és ahol a versenyző éttermek száma is a nullához közelít . És ez sokat elmond a hazai folyamatokról, közízlésről, mint ahogy az is, ahogy a közelben fekvő, nem érdemtelenül gasztronómiai plázának aposztrofált Hegyvidék Központ indulási nehézségeiről szólnak a városi legendák.

Az i-re a pontot aztán az ezerszer felemlegetett, elátkozott, kivesézett Venesz-féle szakácskönyvnek a Nemzeti Könyvtárban történő bekerülése tette fel. Ez ugyanis rámutat arra, hogy az állam milyen könnyen teheti tönkre egy mozdulattal azt, amit egy korábbival létrehozott. Hiszen pár hete még minden attól volt hangos, hogy a miniszterelnök és hivatala milyen aktívan és támogatóan állt Széll Tamás sikeres ügye mögé. Mindezzel pedig nagyon nehezen összeegyeztethető egy ilyen, a fejlődés kerékkötőjeként emlegetett kiadvány beemelése a mainstreambe. Mert ami majd felkerül ilyen módon a polcra, abba valószínűleg majd bele is olvasnak, és esetleg még hivatkoznak is rá. Évek és évtizedek múlva is, pedig Molnár B. Tamás és csapata elmúlt évtizedes munkája pont ennek elkerülésére vonatkozott. Kicsit olyan Szaniszlós déjà vu-m van. Nem lehetne ezt a könyvet bezúzni esetleg?