A politika és sport kapcsolata nem mondható éppen újkeletű történeti jelenségnek. A sportsikerek politikai eszközként való hasznosítása komoly hagyományokra tekint vissza, tekintettel arra, hogy az ilyen eredmények nagymértékben befolyásolni tudják egy nemzet, egy közösség közérzetét, önbecsülését. Érdekes, hogy a hazai döntéshozók mégsem ismerték fel eddig, milyen módon lehetne úgy befektetni a sportba, hogy az mind a közjó, mind saját népszerűségük szempontjából a lehető legtöbb hasznot hozza. Pedig ez pont egy olyan terület lehetne, ahol a köz- és a politikai érdek valóban egybeesik.
Véget ért az olimpia, megkérdőjelezhetetlenül óriási magyar sikerekkel. Most mindenki boldog, örül hogy magyar, és gyártja a remekebbnél remekebb ideológiákat arról, hogy mitől lettünk ennyire sikeresek. Beszélnek itt a politikai kurzusok hatásáról, a magyar nemzet zsenialitásáról vagy a kis nemzetek majd-én-megmutatom mentalitásáról. Már olyan eszmefuttatást is láttam, amely arról értekezett, hogy ez bizony egy nagyon optimista és boldog nemzet, bár jómagam ezt igen érzékletesen cáfoltam pár hete e hasábokon.
Szóval biztos lesz még jó néhány, a tudományos megalapozottság igényével fellépő elemzés arról, hogy mi is történt, ami miatt ilyen sikeresek lettünk, így nem bonyolódnék bele abba, hogy feltárjam az okokat. Ugyanakkor közgazdászként remek statisztikákat tudnék gyártani arról, hogy tulajdonképpen milyen nagy is ez a siker más nációkkal összehasonlítva. Azt gondolom azonban, ebben is nehéz lenne maradandót alkotni, ezért inkább egy olyan aspektusra szeretnék rámutatni, ami talán hasznos lehet döntéshozóink számára is annak megítélésében, hogy a jövőben hogyan folytathatjuk a mostani sikersorozatot.
Gondolatkísérletként fogjuk fel egyfajta befektetésként az olimpia aranyhoz vezető utat. Olyan befektetésként, aminek a hozadéka nem csak az azt kivívó versenyzőben, de a teljes társadalomban boldogsághullámokat indít el, amelynek hatására jobban érezzük magunkat, nagyobb kedvvel állunk a munkába, és optimistábban látjuk a körülöttünk zajló történéseket. Ha pedig mindehhez hozzávesszük azt az unos-untalan ismételt mondást, ami a kenyér és cirkusz összefüggéseiről szól, akkor én rendes politikusként nem vizsgálnám azt, hogy melyik aranyéremnek milyen a szaga. Azaz ugyanannyira értékesnek tartanám ebből a szempontból Risztov Éva felbukkanását a víz alól, mint Szilágyi Áron parádésan kivívott győzelmét. Persze tudjuk, hogy vannak olyan aranyak, amelyek még ennél is többet érhetnek, de azt hiszem, soha nem lehetnek komoly ambícióink azokban a sportágakban, ahol dollármilliárdok biztosítják nem csak a sikereket, hanem a szükséges figyelmet is.
Azaz politikusként csak azt vizsgálnám, hogy egységnyi befektetésből hol tudom nagyobb eséllyel maximalizálni a profitomat, vagyis kigazdálkodni az olimpiai aranyat, aminek aztán egy egész ország örül, és esetleg még azt is elhiszi, hogy az éppen aktuális kurzus is tett valamit mindezért.
De vissza a hazai vizekre. Ugye tudjuk, hogy itthon a látványsportágak kiemelt támogatást élveznek, ami nem mindig jelenik meg a sportágért érzett olthatatlan szurkolói érdeklődésben. Aki már volt olimpiai bajnoki nevekkel fémjelzett vízilabdameccsen századmagával a lelátón, vagy nézte Európa élcsapatának számító veszprémi kéziseket valahol az országban egy nagyobb tornateremben, az tudja, miről beszélek. És akkor még nem ejtettem szót arról a nem túl eredményes fociról, melyen eddig az sem segített, hogy az utóbbi években erősebben dobog a szív, és fog vastagabban a toll.
Az olimpiai arany esélye mostanság azonban egyre távolabbinak tűnik e privilegizált látványsportágakban, szemben sok másik, legutóbb is hatalmas sikereket felmutató, mégis mostohán kezelt műfajjal. Így a boldogságcunami, az állampolgári elégedettségérzet fokozódásának elérése szempontjából semmiképpen sem mondhatók jó befektetésnek politikai szempontból e látványsportágak.
Összegzésként azt javasolnám a döntéshozóknak, fektessék be – a saját szempontjukból is –hatékonyabban az adóforintokat. Ahogy pár hete leírtam, csak attól, hogy ugyanúgy rossz a gazdasági teljesítményünk, mint a dél-európai országoknak, még nem lesz automatikusan jó és népszerű a hazai foci. Ellenben ha a MOB éppen elkészült koncepciója alapján kezdik el optimalizálni a jövőbeli sportra szánt erőforrásokat, és esetleg fel merik vállalni az átcsoportosítást az eredményt nem túl gyakran hozó sportágak felől azok irányába, amelyek a közboldogságot olimpiai aranyak révén jelentősen növelni képesek, akkor akár még saját újraválasztási esélyeiket is növelhetik. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok.
