Izgalmas kérdés, hogy mekkora szerepet játszhatnak egy nemzet önbecsülésében a sporteredmények, különösen a foci. A nemrég véget ért Európa-bajnokság ismét azt a régi keletű elméletet látszik alátámasztani, hogy a futballban elért sikerek és a politikai-gazdasági eredmények mértéke mintha fordított arányban állna egymáshoz képest. Az EB első négy helyezettjéből három, Spanyolország, Olaszország és Portugália rossz gazdasági és költségvetési helyzetük miatt az euróövezet „fekete bárányai” közé tartoznak. A jól hangzó elméletet persze némileg árnyalja, hogy a bronzérmes németek jelenleg Európa éllovasainak számítanak gazdasági szempontból is.
Mindenesetre nagyon sok példát lehetne azzal kapcsolatban felsorolni, hogy a labdarúgás, illetve a sport általában miként szolgált a más területeken tapasztalt kudarcok kompenzálójaként egy ország történetében. Elég csak az ötvenes évekre gondolni, amikor a történelme egyik legsötétebb korszakát megélő Magyarország számára a labdarúgásban elért világsikerek jelentették az egyik legfőbb vigaszt. Vagy akár ugyanígy megemlíthetjük e korszak kapcsán Németországot, amely a II. világháborúval járó anyagi és morális összeomlás után az 1954-es – sajnos éppen ellenünk kivívott – vb-győzelem, a „berni csoda” után érezhette úgy, hogy ismét felemelheti a fejét.
A foci történetében jól megfigyelhető, hogy milyen fontos szerepet volt képes játszani az összetartozás érzésének megerősítésében, és ez a mostani európai válságra is igaz. Nemrég Portugáliában nyaraltam, és saját szememmel láttam, hogy az emberek foci iránti rajongása, miként feledteti velük azt a tényt, hogy eközben az ország a gazdasági rémhírek egyik főszereplőjévé vált az elmúlt két évben. A szintén nehéz gazdasági helyzetben lévő olaszok pedig mintha a németek feletti győzelmet élték volna meg úgy, mint egy jól sikerült fricskát a takarékossági intézkedéseket erőltető „gonosz” berlini vezetésnek.
Sajnos a rossz hír a foci vigasztaló szerepe kapcsán, hogy Magyarország jelenleg a negatív kivételt jelenti e tetszetős elmélet számára. Hiába van rossz helyzetben a gazdaságunk, a focink, ha lehet, még rosszabbul áll. Úgy látszik, a déli országok büszke rajongása helyett nálunk marad a csendes beletörődés, hiszen a magyar labdarúgás, ellentétben az olasszal, spanyollal, portugállal, vagy akár a klubszinten kevésbé sikeres göröggel összehasonlítva egyelőre semmi olyan eredményt nem tud nyújtani nekünk, amiből erőt meríthetnénk. Bár a magyar ötvenes éveket nem kívánhatja vissza épeszű ember, a mostoha történelmi körülmények dacára a fociban (és társadalomban?) rejlő akkori erőt irigyelhetjük.
Bár olvasva a világ legnagyobb klubjainak adósságairól, és az IMF-tárgyalásokba belevitorlázva, lehet, hogy a jó magyar foci csak egy még rosszabb ómen lenne?
