Kiemelkedően sokat, jövedelmük 36 százalékát költik a magyarok lakhatásra – derült ki a Nielsen piackutató internetes felméréséből. Ez a mutató messze meghaladja az európai átlagot, de ami még meglepőbb, hogy ez az adat a régióban is kirívónak számít. Ez felveti bennem azt a kérdést, hogy vajon ez ismét csupán egy posztkommunista örökség, vagy valami speciálisan magyarországi sajátosság áll a dolog mögött. Vagy tényleg csak arról van szó, amit sokan kiemeltek ezt kommentálva, hogy na ugye milyen drága itt minden?

Először is nem árt rögtön megjegyezni, hogy nem reprezentatív, hanem internetes felmérésről beszélünk, vagyis csak arról szerezhetünk tudomást, hogy a számítógép-használók körében milyen szerkezetűek a kiadások. Nagyon érdekes kérdés szerintem, hogy milyen eredmények születnének egy teljes körű európai kutatás során. vagy a másik irányba mozdulva, mi lenne a magyar valóság a teljes mintában? Szerintem még ijesztőbb lenne a kép a hazai penetrációs viszonyokat és a mögöttes szociográfiát tekintve.

Annyi mindenesetre így is látszik, hogy a hozzánk kulturálisan-történelmileg leginkább közel álló népek, például a lengyelek és a csehek lényegesen kevesebbet, jövedelmüknek csupán 24, illetve 29 százalékát költik lakhatásra. Ami például szomorú magyar „különlegességnek” tekinthető a térségben, az a devizaalapú lakáshitelek nagyon magas aránya. Ez nyilvánvalóan hozzájárulhatott a költségek növekedéséhez.

Emellett azonban az is valószínű, hogy a magyarok kirívóan nagy erőforrásokat hajlandóak fektetni egy saját tulajdonú ingatlan megszerzésébe. Az elmúlt 40-50 év eredménye az, hogy a lakás lett a legfontosabb befektetési forma, mivel a kommunista rendszer szinte csak ezt tűrte meg nagyobb, magántulajdonban lévő vagyontárgyként. Ám minden jel arra mutat, hogy ez a mentalitás a rendszerváltást jóval túlélve többé-kevésbe a későbbi generációkra is átöröklődött. Nem ritkán találkozom itthon olyan fiatal párral, akinek eszébe sem jut, hogy hosszabb távon lakást béreljen és abban éljen, hanem bármi áron, sokszor minden erejét felülmúlva saját tulajdonú lakást szeretne magáénak tudni legelöszőr is, amikor leválik a szülői kötelékről. Azaz a mi döntésünk, és nem a piac adottsága elsősorban, hogy sokat költünk minderre.

A másik terület, ami érdekes és ahol kirívó a különbség a magyar és a többi ország szokásai közötti adatokat nézve, az a vendéglőbe járás és a szórakozás. Itt azonban, a lakhatással ellentétben azzal tűnünk ki, hogy mennyivel kevesebbet költünk átlagosan, a többi 27 vizsgált ország polgáraival összehasonlítva éttermekre és szórakozásra. Míg Európában átlagosan a családok egyharmada megy el havonta legalább egyszer vendéglőbe, Magyarországon ezt csupán hat százalék engedi meg magának. Ebből a számból azonban nem derül az ki, hogy vajon ennél a válaszadók lényegesen nagyobb hányada is megtehetné-e, ha úgy kívánná, vagy itt valójában egy szigorú jövedelmi korlátba ütközésről van szó. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy a gazdaságilag korántsem rózsás helyzetben lévő spanyolok vagy portugálok európai éllovasnak számítanak a vendéglőbe járás, vagy a többhetes szabadságok kivétele terén.

Úgy tűnik, hogy az ilyen különbségek kialakulásakor a konkrét jövedelmi helyzet mellett az egyes nemzetek közötti mentalitásbeli eltérések is nagyon fontos szerepet játszhatnak. A kiadásokkal kapcsolatban a rendelkezésre álló jövedelem nagysága mellett az is perdöntő, hogy az illető hogy ítéli meg a saját helyzetét, illetve milyen preferenciák alapján rangsorolja a kiadásokat. Hogy egy kicsit szélsőséges példával illusztráljam mindezt: egy nápolyi, egy szicíliai vagy egy andalúziai jó eséllyel akkor is szép ruhában kíván kávézgatni minden nap a bevett törzshelyén, ha közben hatodmagával alszik otthon egy kis szobában, és a családjának komoly anyagi gondjai vannak. Ez nyilván észak-európai, vagy akár magyar szemszögből is felelőtlen mentalitásnak tűnhet.

Egy azonban biztos: a rossz anyagi helyzet sokkal kevésbé képes elrontani a rendszeresen kávézókba, vendéglőkbe járó déliek közérzetét, miközben Magyarországon sokszor inkább igazi indok nélkül is hajlamosak az emberek keseregni kilátástalannak látott helyzetük felett.