Lassan mindenkinek van egy sztorija arról, hogy miért kell elmenni Magyarországról szerencsét próbálni. De hogy emögött mennyiben munkál a ráció, vagy csak egy felfokozott közhangulat lenyomatát érzékeljük, nehéz eldönteni. A folyamatot megmutató számok igen lassan csordogálnak. Maximum a naponta a témában megjelenő blogbejegyzések száma jelezhetne valamit. Ha mást nem, a szerkesztők törekvését az olvasottság felkeltésére bizonyosan.

A témában friss hírként olvastam, hogy 50 százalékkal többen mentek Németországba az idei első félévben 2011 azonos időszakához képest. Te jóságos ég, ez ám a változás, gondolom én, de aztán rákattintva a cikkre megint érzékelem, hogy a statisztika egy trükkös dolog. Egész konkrétan 8 ezerrel több emberről beszélünk, mint tavaly 6 hónap alatt. Azaz naponta kb. 50 emberrel többről, ami tömegnek nem igazán nevezhető, főleg ha mellé tesszük azt, hogy több mint 10 ezer német jött ugyanebben az időszakban Magyarországra.

Valahogy mindig az volt az érzésem, hogy az ebbéli döntéseket sokkal inkább az emóciók, mint a ráció táplálja. És az is mindig ott motoszkált a fejemben, hogy mi magyarok sokkal inkább szeretünk anyuci szoknyája mögé bújva, a kiszámítható biztonságban dekkolni, mintsem kemény döntéseket hozva, a kockázatot felvállalva összepakolni minden cókmókunkat és elindulni az ismeretlen felé. Egyszerűen ilyenek vagyunk, de ezt a számokkal nehéz persze alátámasztani. Amit meg a médiában érzékelünk, az bizony sokszor elgondolkodtat azzal kapcsolatban, hogy a jelenséget vagy csupán annak torz, sokszorozódott lenyomatait látjuk-e. Persze ez ugyanígy joggal merülhetne fel sok más, a médiában megjelenő értesülés kapcsán is…

Most viszont megjelent egy olyan kutatás, ami azért némi fogódzót ad a hazai társadalom elvándorlási affinitásának megértéséhez. A KSH friss publikációjában nagyon részletes képet ad az elmúlt 20 év országhatáron belüli trendjeiről. Azaz, hogy a kisebb kockázattal járó, bár nem feltétlenül kisebb hozadékot jelentő belföldi mobilitásban látszik-e bármi, ami a társadalmi vélekedés változását mutatná ezzel kapcsolatban.

És mit ad Isten, látszik!!! Látszik bizony, hogy az elmúlt 20 évben most a legkisebb a hajlandóság a magyarok körében a lakóhely feladásával járó költözésre.  Lefordítva: az elmúlt 20 évben bármikor sokkal bátrabbak, kezdeményezőbbek voltunk, amikor egy ilyen komoly döntést kellett meghozni.

De látszik még valami. Mégpedig, hogy az elmúlt 20 évben jellemzően az trend, hogy nincs trend. Stabilan ugyanaz 200 ezer plusz mínusz 10 százaléknyi ember hoz olyan döntést, ami egy új életkezdetet jelenthetne a számára. Függetlenül attól, hogy éppen hogy változott ebben az időszakban a munkanélküliségi ráta, hogy mekkora volt az egy főre eső GDP, nyitottak-e autógyárat Nyugat-Magyarországon, vagy zártak-e be szövödét keleten, hogy éppen a növekedési ciklus alján vagy tetején csücsülünk-e, az eredmény ugyanaz. Otthon maradni, nem változtatni. Az „ahol születtünk, ott halunk meg” elv követése.

Persze, kis változások azért vannak. Ma már inkább a nők, mint a férfiak mozognak. Inkább a függetlenek, mint a házasok, azaz itt legalább látszik a „szinglihordák” pozitív hozadéka…És az is látszik, hogy a fiatalabb generációk egyre kevesebben vállalják fel ezeket a döntéseket.

Pedig mindenki tudja, hogy vannak az országban jobb helyek és rosszabb helyek, és azt is, hogy a különbségek egyre inkább nőnek a keleti és nyugati országrész között. De ez láthatóan nem elég ahhoz, hogy évről-évre több és több ember menjen el az ország más részeire szerencsét próbálni, pedig itt még az idegen nyelv tudása sem lenne probléma, amiben ugyebár köztudottan a sereghajtók (link) között vagyunk.

Persze sokan érvelnek amellett, hogy külföldön mennyivel nagyobb a kiugrás lehetősége, és a nagyobb kockázat mennyivel komolyabb nyeréssel kecsegtet. Ugyanakkor az átlagember általában inkább preferálja a kis kockázat- kis nyereség opciót, mint ennek extrém ellentettjét.

Mi következik mindebből számomra? Annyi mindenképp, hogy ezekben a kérdésekben, még ha sok érv is szólhatna a racionális döntések mellett, felesleges a rációt keresni. Az elmúlt húsz év is pontosan megmutatta, hogy extrém helyzetekben és extrém körülmények mellett sem hozták meg ezeket a döntéseket a társadalom nagy részében. Mi továbbra is egy magunknak és magunkban élő ország vagyunk, ahol persze időről időre egyes szakmákban, társadalmi csoportokban valami megmozdul, de aztán a nagy egész szintjén fennmarad a régi rend, mert valamiért jobban szeretünk a megszokott kis mikrokörnyezetünkben létezni, mint kisebb vagy nagyobb kockázatot vállalva kimozdulni a komfortzónánkból. Azaz lehetnek fantasztikus reklámfilmek kormányzati oldalról, vagy naponként nyíló, új elvándorlási hullámokkal rémisztgető blogok a témában, valószínűleg a számok így sem mutatnak majd Amerikába kitántorgó milliókat.