Évek óta azt hallani, hogy Budapest elvesztette egykori fontos szerepét a régióban, Bécset, Prága, Varsó, de még Pozsony (!) is fontosabb célpontjává vált a külföldieknek. Nos, a legfrissebb, e tekintetben igencsak mértékadó globális ranglista nem mindenben támasztja alá ezt az idehaza megszokott fanyalgást. Az Economist Intelligence Unit (EIU) élhetőségi listáján Budapest az ötvenedik helyen van, megelőzve az összes többi visegrádi fővárost, de még a mostanában oly sokszor emlegetett Londont is. De persze az is lehet, hogy a fanyalgóknak van igazuk, a magyar főváros már menthetetlenül lecsúszott, és valaki jól megvezette az Economist elemzőit…

Az olyan kijelentésekről, mint például hogy a lakosságát tekintve körülbelül negyedakkora Pozsony már fontosabb regionális gazdasági központ, mint Budapest, egy sok-sok évvel ezelőtti riportműsor jut eszembe. Ebben arról elmélkedtek, hogy az újraegyesítés utáni Németország szerepe a nemzetközi pénzpiacokon annyira felértékelődik, hogy Frankfurt Londont is lekörözi majd. Egy megkérdezett angol bróker erre csak annyit felelt, hogy ez lehetséges, de egyelőre még Londonban többen dolgoznak a pénzügyi szektorban, mint ahány lakosa Frankfurtnak összesen van.

Bár sokat hallani a magyar gasztroforradalomról, időnként mégis nehéz a nyomára akadni. A hal és a bor is trendi, főleg ha hazai, élesen megkülönböztetve az ócska olasz lőréktől, illetve  a kétes eredetű pangasiustól vagy afrikai harcsától. Ezt a konjunktúrát próbálta meglovagolni a Római-parton augusztus 23. és 26. között tartott Hal és Bor fesztivál, de sajnos a nemesebbek helyett csak a rossz magyar hagyományokhoz sikerült ismét visszatalálni. Érdektelenség, igénytelenség, átgondolatlanság, mindez pedig megkoronázva a Kádár-korszak vendéglői hangulatát idéző lelkes kiszolgálással.

„Ennél egy jó hekket? Akkor ez nem a te bulid. A Római parti megmozduláson ugyanis kizárólag magyar halak kerülnek terítékre halászlé, halpaprikás, rántott és sült halak formájában, magyar borok és fröccsök kíséretében” – hirdette sokat ígérően az eseményt a Borászportál. Magyar halak, magyar borok, fröccsök: a nemes magyar gasztrohagyományok felélesztését hirdető trend hívószavai. Ráadásul mindez jól ellenpontozza a mostanában sokat kárhoztatott, sörre, lángosra és hekkre beszűkült szocialista eredetű strandgasztronómiát, ami egyébként a helyszínül szolgáló Római-partra is jellemző. És persze az Agrármarketing Centrum, illetve a III. kerületi önkormányzat is szíves-örömest támogatta a gazdasági és kulturális szempontból is pozitív kisugárzású rendezvényt. A Római partot húsz éve lelkesen látogató honpolgárként nagy reményekkel érkeztem a Hal és Borra.

Napi egy kisfröccs árából megduplázhatná a magyar lakosság saját befizetésből származó önkéntes magánnyugdíjpénztári megtakarításait. Erre igen nagy szükség lenne, mert jelenleg az ilyen úton felhalmozott tartalékok messze nem elegendőek az időskori öngondoskodásra. Ráadásul ez a megtakarítási forma még mindig komoly állami adókedvezményt élvez.

Bár tettem egy fogadalmat, amikor ezt a blogot elindítottam, hogy gazdaságról és azon belül a háztartások gazdasági viselkedéséről igyekszem a legkevesebbet írni. A múlt héten azonban beleakadtam egy nagyon jó áttekintésbe, amit egy vezető gazdasági portálon publikáltak a hazai hosszú távú megtakarítások vezérhajóiról, az önkéntes nyugdíjpénztárakról. Talán nem mindenki tudja, de ez az a formája az öngondoskodásnak, ahol kivételesen nem csak a szavak szintjén, hanem még adókedvezmény formájában is támogatást nyújt az állam.

A politika és sport kapcsolata nem mondható éppen újkeletű történeti jelenségnek. A sportsikerek politikai eszközként való hasznosítása komoly hagyományokra tekint vissza, tekintettel arra, hogy az ilyen eredmények nagymértékben befolyásolni tudják egy nemzet, egy közösség közérzetét, önbecsülését. Érdekes, hogy a hazai döntéshozók mégsem ismerték fel eddig, milyen módon lehetne úgy befektetni a sportba, hogy az mind a közjó, mind saját népszerűségük szempontjából a lehető legtöbb hasznot hozza. Pedig ez pont egy olyan terület lehetne, ahol a köz- és a politikai érdek valóban egybeesik.

Véget ért az olimpia, megkérdőjelezhetetlenül óriási magyar sikerekkel. Most mindenki boldog, örül hogy magyar, és gyártja a remekebbnél remekebb ideológiákat arról, hogy mitől lettünk ennyire sikeresek. Beszélnek itt a politikai kurzusok hatásáról, a magyar nemzet zsenialitásáról vagy a kis nemzetek majd-én-megmutatom mentalitásáról. Már olyan eszmefuttatást is láttam, amely arról értekezett, hogy ez bizony egy nagyon optimista és boldog nemzet, bár jómagam ezt igen érzékletesen cáfoltam pár hete e hasábokon.

Bejegyzésem címe furcsán hathat első ránézésre, de valójában csak egy újabb magyar „sajátosságra” próbálja meg felhívni a figyelmet. Ez pedig nem más, mint hogy nem tudjuk kellően kamatoztatni a ránk bízott kincseket. Magyarország bővelkedik csodálatos adottságú borvidékekben, de a magyar borturizmus még mindig nem képes kellően kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. Érdekes fricskája a történelemnek, hogy éppen egy olyan osztrák sikertörténet kapcsán kell ezzel szembesülnünk, amely a valaha Magyarországhoz tartozott Burgenland tartományban valósult meg.

Sokan, sok helyen feltették már azt a kérdést és válaszok is születtek rá, hogy miért nem Tokaj még mindig a világ egy borászati középpontja? Hiszen minden adott hozzá, egyediség, tradíció, elhivatott emberek, csodálatos táj és talán már a borok minősége is elérte azt a szintet, amire fel-felkapják a hozzáértők a fejüket. Divatos manapság arról beszélni, hogy majd a száraz borok felé fordulás  meghozza az áttörést, és végre elérjük a szélesebb közönséget és a volumeneket is lehet majd a szent cél érdekében teríteni a piacon. És akkor majd beindul a minőségi borturizmus, egymás után nyílnak majd a jobbnál-jobb éttermek, és aztán jöhetnek a szállodák, panziók és a világhír. Mint ahogy Bordeaux-ban, Burgundiában vagy akár Toszkánában. Mi a titok? Nem tudom, de nem is mennék ilyen messze a válaszokért, csak felhívnám a figyelmet egy olyan aspektusra, ami talán kevésbé került eddig a figyelem középpontjába.

Sereghajtók vagyunk a fogyasztói bizalom terén Európa népei között – derült ki egy friss felmérésből. Hat év alatt csúsztunk le idáig, és úgy tűnik, stabilan tartjuk rossz helyezésünket. Pedig gazdasági helyzetünk ezt korántsem indokolná. Az euróövezet legfeketébb bárányainak számító görögök is megelőznek minket e téren, akárcsak a nálunk szegényebb délkelet-európai államok polgárai. Sajnos ismét igazolódni látszik az indokolatlanul pesszimista magyarokról szóló sztereotípia.

Amikor 10 évvel ezelőtt, még napi szinten foglalkoztam vagyonkezelői döntésekkel, emlékszem, az mindig egy fontos pillanat volt, ha publikálták az amerikai fogyasztói hangulatot kifejező bizalmi indexet. Ez meghatározta, és meghatározza azóta is, hogy milyen irányba megy az amerikai gazdaság és ebből kifolyólag a világ tőkepiacai is. Persze azt tudjuk, hogy az amerikai GDP jelentős részét az aktuális fogyasztói hangulat határozza meg, de ha az európai gazdaságokat nézzük, akkor érezzük, hogy ennek nálunk is komoly jelentősége van.

Kiemelkedően sokat, jövedelmük 36 százalékát költik a magyarok lakhatásra – derült ki a Nielsen piackutató internetes felméréséből. Ez a mutató messze meghaladja az európai átlagot, de ami még meglepőbb, hogy ez az adat a régióban is kirívónak számít. Ez felveti bennem azt a kérdést, hogy vajon ez ismét csupán egy posztkommunista örökség, vagy valami speciálisan magyarországi sajátosság áll a dolog mögött. Vagy tényleg csak arról van szó, amit sokan kiemeltek ezt kommentálva, hogy na ugye milyen drága itt minden?

Először is nem árt rögtön megjegyezni, hogy nem reprezentatív, hanem internetes felmérésről beszélünk, vagyis csak arról szerezhetünk tudomást, hogy a számítógép-használók körében milyen szerkezetűek a kiadások. Nagyon érdekes kérdés szerintem, hogy milyen eredmények születnének egy teljes körű európai kutatás során. vagy a másik irányba mozdulva, mi lenne a magyar valóság a teljes mintában? Szerintem még ijesztőbb lenne a kép a hazai penetrációs viszonyokat és a mögöttes szociográfiát tekintve.

George Benson ismét eljött Magyarországra. Prémium fesztivál prémium közönséggel Veszprémben. A fesztivált ők mondják, a közönséget én. Ott volt mindenki, aki számít, hiszen az EON a fő szponzor. Azaz akinek nem jutott jegy, azt is valószínűleg meghívták. Még Egri Jánost is láttam, pedig ő már tényleg régen volt képernyőn, de azért akkoriban egy ikon volt. De a legmeglepőbb mégis az volt, ahogyan e prémium közönség viselkedett.

Itt volt a hazai vitorlás elit, elvégre közel a Balaton, és ráadásul George Benson a ma irányadó 40-es 50-es korosztályba bevésődött, valahogy közösen szocializálódtunk, funky, soul, fortuna, panoráma, és még a vájtfülűek is találnak pár 60-as évekbeli dzsesszes gyökeret.
Szóval minden adott lenne egy nagy, látványos és pörgős bulihoz. Benson könnyed és táncolható, mindenki laza és fesztelen, azaz akár valami nagy-nagy kavalkád (mint egy igazi masquerade) is kialakulhat a végén, gondolom én.

Érdekes ellentmondás figyelhető meg abban, ahogy a magyarok viszonyulnak a külföldi munkavállaláshoz. Miközben a TÁRKI legutóbbi felmérése szerint honfitársaink 20 százaléka állítja, hogy gondolkodik a kivándorláson, az eddigi statisztikák egészen más képet mutatnak. Bár az EU-ba történő kivándorlást nehéz pontosan nyomon követni, a nagy fogadó országok statisztikáiból egyértelműen kiderül, hogy régiónk országai közül messze tőlünk távoztak nyugatra a legkevesebben a 2004-es csatlakozást követő években. Persze, kis nemzet vagyunk, de ha valaki járt már Londonban, akkor talán furcsának találja, hogy Lengyelország csak 4-szer nagyobb lakosságarányosan...

Egyes esetekben, például a lengyelekkel vagy románokkal összevetve, az EU más országaiba tartó magyar kivándorlók száma szinte elenyészőnek tűnhet. A lengyel bevándorlók száma Nagy-Britanniában például a hivatalos brit statisztikák szerint is megközelítette a félmillió főt 2010-ben, miközben a magyaroké a harmincezret sem érte el. És mindezt úgy, hogy a lengyel gazdaság immáron 6-7 éve teljesít sokkal jobban, mint hazánk, azaz nekik talán menekülni sem kellene. Bár ha valaki emlékszik még a kispolszkis lengyelekre a 90-es évek elején a hazai lengyelpiacokon, az talán érzékelhet némi különbséget a két baráti nemzet karakterében Jóllehet, a nagyívű, néplélektanra alapozott világmagyarázatokkal érdemes óvatosan bánni, azért mégis van abban valami jellemzően magyaros vonás, ahogyan az emberek e kérdéshez viszonyulnak. A panaszt, vágyat ugyan megfogalmazzuk, de aztán a konkrét cselekvést hajlamosak vagyunk már inkább pótcselekvésekkel helyettesíteni. Sajnos a helyzet nem ismeretlen: történelmünkben sok tragikus példát találhatunk, amikor a nemzethalálról szóló víziók és a teljes letargia, illetve a meggondolatlan nacionalista hőzöngés szélsőségei között ingadozva csak a megoldás kereséséről feledkeztünk meg.

Izgalmas kérdés, hogy mekkora szerepet játszhatnak egy nemzet önbecsülésében a sporteredmények, különösen a foci. A nemrég véget ért Európa-bajnokság ismét azt a régi keletű elméletet látszik alátámasztani, hogy a futballban elért sikerek és a politikai-gazdasági eredmények mértéke mintha fordított arányban állna egymáshoz képest. Az EB első négy helyezettjéből három, Spanyolország, Olaszország és Portugália rossz gazdasági és költségvetési helyzetük miatt az euróövezet „fekete bárányai” közé tartoznak. A jól hangzó elméletet persze némileg árnyalja, hogy a bronzérmes németek jelenleg Európa éllovasainak számítanak gazdasági szempontból is.

Mindenesetre nagyon sok példát lehetne azzal kapcsolatban felsorolni, hogy a labdarúgás, illetve a sport általában miként szolgált a más területeken tapasztalt kudarcok kompenzálójaként egy ország történetében. Elég csak az ötvenes évekre gondolni, amikor a történelme egyik legsötétebb korszakát megélő Magyarország számára a labdarúgásban elért világsikerek jelentették az egyik legfőbb vigaszt. Vagy akár ugyanígy megemlíthetjük e korszak kapcsán Németországot, amely a II. világháborúval járó anyagi és morális összeomlás után az 1954-es – sajnos éppen ellenünk kivívott – vb-győzelem, a „berni csoda” után érezhette úgy, hogy ismét felemelheti a fejét.